Zsinórban már a harmadik Grand Départunkra készültünk idén Firenzében, így előzetesen volt némi elképzelésünk arról, hogyan is kellene kinéznie a helyszínen egy csapatbemutatónak. 2022-ben Koppenhágában a dánok elképesztően precízek voltak. A nagy rajtjukra létrehozott, a dánt nem számítva 4 nyelven is elérhető honlapjukon minden, de tényleg minden számunkra szükséges információt megtaláltunk a prezentáció pontos menetrendjével kapcsolatban térképekkel, tömegközlekedéssel kapcsolatos segítséggel együtt. Még azt is könnyen megtudtuk a honlapjukról, pontosan hol fognak parkolni a csapatok buszai, mikor érkeznek meg oda, és milyen útvonalon jutnak el a versenyzők ezután a buszaiktól a Tivoli parkig. Dániában csak annyi volt a dolgunk, érjünk oda időben a megadott helyre.
Tavaly Bilbaóban szintén nem volt semmi okunk panaszra, a baszkok szintén nagyon kitettek magukért. Tudott volt előre a program pontos menetrendje és helyszíne, még a feldíszített Guggenheimről is láttunk már előző nap fotókat. A buszok parkolóhelyét ugyan nem kötötték az orrunkra, de lehetett sejteni, nagyjából merre kellene keresgélnünk őket. Végül mindezt nem teszteltük le élesben tekintve, hogy tavaly az éjszakai autózás után sikeresen átaludtam a prezentációt, de ez már igazán nem a baszkok hibája volt.
A dánokkal és a baszkokkal ellentétben az olaszok egy külön világ. Előzetesen annyit sikerült mindössze kiderítenem az olasz nyelven elfogadhatóan, angol nyelven viszont csapnivalóan összecsapott honlapjukról, hogy lesz prezentáció és az időpont csütörtök este. Ennyi és pont, grazie. Mindez elég információ volt szerintük egy közel négyszázezer lakóval bíró nagyvárosban. De nem adtam fel, még itthon az indulás előtt órákon keresztül keresgéltem az interneten és próbáltam kideríteni valami használhatót is. Végül egy toszkán turisztikai honlapon jött velem szembe a tervek egy része, miszerint kora délután a Palazzo Vecchióban lesz a versenyzők fotózása, majd este a Piazzale Michelangelón a csapatbemutató. Pontos program, kezdési időpont persze semmi, a buszok parkoló helyéről ugyanúgy semmi. Bíztunk benne azért, hogy nem a hasukra ütve szerezték az információkat, de mégis abban a bizonytalanságban indultunk útnak reggel, hogy egy jó nagy szívás és az ablakon kidobott idő is lehet majd a délutánunkból.
Csütörtök reggel így a Palazzo Vecchiónál kezdtük a napunkat, gondoltam, ha tényleg ott lesz majd a versenyzők fotózása, ahogy írták, valószínűleg látjuk majd ennek az előkészületét. És láttunk is pozitív jeleket, a Palazzóhoz vezető utca ugyanis végig volt kordonozva, a palota pedig ezen a napon zárva tartott. Örültem ennek, innen legalább már el lehetett indulni a későbbiekben.
Tudi meg is csodálta Dávid szobrát. Vagyis egészen pontosan csak annak tökéletes másolatát, az eredeti szobor ugyanis a közeli Bargello múzeumban pihen, megóvandó az időjárás rombolásától.
Ezután a palota mellett lévő Uffizi képtár felé vettük az irányt, a tervünk az volt, ebben a csodálatos múzeumban töltjük el a délelőttünket. A képtár maga valóban egy csoda, a beléptetés viszont igencsak olaszosan volt megoldva. Azt tudtuk, hogy fejenként csak fél liter vizet vihetünk majd be, ami a nyár közepén 40 fokban igazán kiváló ötlet volt az olaszoktól. Azt viszont nem gondoltuk volna, hogy a csomagmegőrzés itt ismeretlen fogalom, ehelyett simán kidobatták velünk a kukába az előző éjszaka gondosan behűtött 3 liternyi jeges vizünket. Mindezek után az, hogy a 27 eurós jegy mellé a büfében további 6 euróért vásárolhattunk magunknak fél liter vizet, igazán kimerítette a szememben a pofátlan lehúzás fogalmát. Nagyszerű volt, grazie!
Ezzel együtt igazán nagyszerű élmény volt végig nézni a képtár rengeteg termét. Még úgy is, hogy az irgalmatlan tömeg miatt a híresebb mesterek munkáihoz odaférni gyakorlatilag képtelenség volt. Boticelli festményt látni közelről például szó szerint a reménytelenség határát súrolta.
Vénusz születésére várva
De Leonardo, Michelangelo vagy Raffaello termeiből is alig láttunk valamit, a szelfiző hadsereg teljesen elállta előttünk az utat. Az olyan kevésbé ismert, de nem kevésbé remek reneszánsz mesterek termei viszont, mint Filippino Lippi – az ő gyönyörű freskóit már megcsodáltuk 2 nappal korábban a Santa Maria Novella templomban -, Giorgone vagy éppen Perugino, kis túlzással a kutyát nem érdekeltek.
Andrea Mantegna Carlo de’ Medici bíborosról készült portréjánál közöltem Zsófival, ő az ifjú Gilberto Simoni maglia rosában, mire ő közölte, ne szórakozzak már.
A legjobban Caravaggio temét vártam, olvastam korábban Passuth László regényét a balhés, kocsmai verekedésekben is kiváló maestro kalandos életéről. Leghíresebb képét, a Judit és Holofernészt azt hiszem, Rómában őrzik. A Medusát viszont itt, az Uffiziben. A Caravaggio teremben futottunk össze a Trek csapat egyik kísérőjével, akit elég könnyű volt kiszúrnunk a csapat egyen pólójáról és a Touros nyakba akasztójáról.
Caravaggio – Medusa
A kiállítás végén ittunk egy méregdrága kávét a büfében, de legalább megadták a módját az olaszok, a teraszról ugyanis kiváló kilátás nyílott a Régi palotára és a Duomo, vagyis a Liliomos Szűz Mária Székesegyház kupolájára.
Nagyjából három és fél órát töltöttünk el az Uffiziben, ami tömeg nélkül könnyedén lehetett volna akár 6 óra is, ha mindent meg tudtunk volna normálisan nézni. Ezután beültünk ebédelni egy közeli étterembe, ahol megdicsért a pincér hölgy, hogy olaszul próbálkozom a rendeléssel, ellenben az orromra koppintott, hogy nem pinó gridzsió, hanem pino gríííídszóóó drága uram, allora!
Per favore una bottiglia pinot grigio, grazie!
Az ebéd mellé megittunk egy üveg bort, ami igazán remek ötlet volt a részemről ebben a pokoli melegben, erősen fejbe is vágott később a tűző napon botorkálás közben. Ebéd után aztán elkezdtük követni a kordont, ekkor még arra gondoltam, valahol a végén parkolhatnak majd a csapatok buszai. Azonban csak nem jutottunk el a kordonnal végigrakott út végére, ami pedig hamarosan átvezetett az Arno folyó egyik hídján az Oltarno negyedbe. Ezen a ponton kezdtem el gyanakodni, hogy nagyon nem a buszokhoz fog vezetni a kordon, hanem ez a védett útvonal lesz, amin keresztül a versenyzők majd a fotózás után feljutnak a Piazzale Michalengelóhoz a csapatbemutatóra. Ekkor még azt gondoltam, busszal. Ezt a feltételezésemet később részben maga Mark Cavendish erősítette meg, aki előbb a Palazzo Vecchio cinquecento szalonjában szelfizett egyet, majd később kerékpárral indult el a korridoron keresztül – mint kiderült, az olaszok így nevezték a kordonnal végigrakott utat – a Piazzale felé. Éljen a közösségi média!
Mindeközben mi nagy nehezen találtunk egy boltot, ahol fel tudtunk tankolni vízzel, majd elkezdtünk mászni a Piazzale felé vezető igen meredek szerpentinen. Ami egy nagyon szép utca, remek kilátással az Arno folyóra és a város szebbik oldalára, ellenben nagyjából a halálunkon voltunk, mire felértünk a tetejére, pokoli volt a meleg.
A csodálatos kilátás viszont kárpótolt minket a szenvedéseinkért cserébe
A Piazzale Michalengelóra felérve aztán végre megláttuk a színpadot és a kordonnal körbezárt nézőteret, ahova csak motozás után engedtek volna be minket.
Köszöntük szépen, de egyelőre nem kértünk belőle, helyette inkább megpihentünk egy közeli parkban. Itt összefutottunk egy magyar családdal, az apukával beszélgetve pedig nagyjából megfejtettük közösen, hogyan szervezhették meg az olaszok az estét. Ő látott egy lezárt területet a Palazzo közelében délelőtt, ahol szerinte a buszok kirakják majd a versenyzőket a fotózáshoz, akik ezután kerékpárral jönnek fel ide a korridoron végig tekerve, a buszok pedig valahol a közelben parkolhatnak, hogy a prezentáció után össze tudják szedni a versenyzőket. Ez a feltételezése nem sokkal később be is igazolódott, hamarosan megérkezett ugyanis az EF, majd nem sokkal utána a Cofidis busza is. Elköszöntünk egymástól és abban maradtunk, mi elindulunk megkeresni a buszokat, ők pedig maradnak a Piazzalén, a Pogacar szurkoló kisfia ugyanis nagyon szerette volna megnézni a csapatbemutatót.
Elindultunk a szerpentinen lefelé abba az irányba, amerre a buszok elmentek korábban, amikor szembejött velünk maga az Ördög, vagyis Didi Senft
Nagyjából 1 kilométerrel a Piazzale alatt aztán szerencsésen meg is találtuk a buszokat
A legjobban a Visma busza tetszett. A firenzei liliomot festették rá fel ugyanis, tisztelegve a Grand Départ helyszíne előtt. Tisztelet érte!
A Cofidis és az Astana buszai a sor elején, a Quick-Step és a Bahrain buszai pedig nagyjából középen parkoltak. Volt némi dilemma, melyik helyet válasszuk, végül a Quick-Step és a Bahrain buszai mellett táboroztunk le.
Tipikus olasz parkolás
Érdemes volt nyitva tartani a szemünket és figyelni a közelben sétáló járókelőkre. Egyszer csak egy idősebb úrra lettem figyelmes, aki után elkezdtem szaladni. Marc Madiot volt.
Zsófi kérdezte, kicsoda ő. Először egy klasszikust idézve ott volt a nyelvemen, hogy a csigazabálók főnöke. Végül inkább azt válaszoltam, kétszeres Paris-Roubaix győztes versenyző, aki később volt Thibaut Pinot és Valter Attila csapatfőnöke is. A Pinot a kecskés Pinot? Igen, ő. A muchas gracias Herr Sevillát nem sikerült felülmúlnom, de zavaromban a grazie möszjő madiő is szépségdíjas köszönet volt a részemről a fotó után.
Ekkor már ment a csapatbemutató, az olaszok üvöltése hallatszott itt is, azt viszont nem sikerült megállapítani a hangokból, melyik csapat van éppen a színpadon. Elkezdtük így nézni youtube-on az elő adást, hogy tudjuk, kikre számítsunk, kik érkezhetnek hamarosan. Nem sokkal később jöttek is az első fecskék.
Magnus Cort és az Alpecinesek tekernek a buszuk felé
Nem sokkal később egy újabb híres járókelőre figyeltem fel. Nagyon meglepődtem rajta, mert nem tudtam, hogy ő is itt van a Touron. Megállítottam egy fotóra, nagyon kedves volt, még a szemüvegét is levette a kedvemért. Zsófi azt hitte elsőre, egy nézőnek magyarázom, hogy Thor Hushovd teker éppen el előttünk. Nem. Éppen maga Thor Hushovd, egy volt világbajnok és tízszeres Tour szakaszgyőztes legenda volt az a bizonyos járókelő. Vagyis egészen pontosan Túr Hűszhúvd, mint megtudtam Zsófitól, így kell mondani a nevét.
Thor Hushovd
Nem sokkal ezután elkezdtek jönni a Cofidis versenyzői, Bryan Coquard és Simon Geschke mindketten integettek, miután megtapsoltam őket a nevüket kiabálva, de nem voltam elég pofátlan, hogy kérjek tőlük egy közös fotót. Legyél pofátlan drágám, az összes olasz az út közepén rohangál, mondta nekem Zsófi. Itt ez ezek szerint természetes.
És igen, itt ez tényleg természetes :)
Aztán hamarosan érkezett Jon Izagirre, és hallgatva a feleségem bölcs szavára, kellőképpen pofátlanná váltam én is. Bementem az útra és jonjonjonizagirrejonjonjon kiáltásokkal tudattam vele, jobban teszi, ha megáll. Vigyorgott nagyon, ki lehet ez a félnótás olasz, majd elé toltam a Koppenhágában készült közös fotónkat egy aláírásra. Nagyon jó fej volt Jon, és nagyon mosolygott, hogy így megismertem.
Jon Izagirre
És az aláírás
Ezután ránéztünk az élő közvetítésre és láttuk, éppen jönnek le a Quick-Stepesek a színpadról. Baromi gyorsan irány vissza a buszukhoz a „bázisra”, mindjárt itt lesznek!
Elsőként Yves Lampaert érkezett, majd Jan Hirtet szó szerint szétszedték az olasz szurkolók. A mellettem álló olasz úr kérdezte is tőlem, ki ő. Elbizonytalanodtam, mondtam neki szerintem Jan Hirt, de azt gondoltam inkább egy olasz versenyző lesz, nem létezik, hogy a cseh vitézt így imádják az olaszok. De, létezett, Jan Hirtet nagyon szerették az olaszok.
Yves Lampaert érkezik a buszhoz
Lampaert és Hirt után harmadiknak feltűnt az alattunk lévő kanyarban egy nagyon picike versenyző, aki ahogy közeledett felénk, egyre jobban hasonlított Mikel Landára. Ezen a ponton már leszartam, hogy az út közepén rohangálok én is, mint az őrült olaszok. Mikel Mikel kiabálás tőlem, nagy mosoly tőle, lepasszolta a bringát a szerelőjének, majd vigyorogva odajött egy fotóra! Odadugtam elé a 2019-ben Brüsszelben készült közös képünket egy aláírásra, még egy nagy vigyor tőle, majd néhány aláírás kiosztása után bemenekült az őrült olasz tifosik elől a buszba. Ez a jókor voltam jó helyen tipikus esete volt.
Mikel Landa
És az aláírás
Ezután táncos zenés mulatság következett a színpadon, mint a közvetítésből kiderült. Zsófival nagyon jót röhögtünk rajta, de az olaszokat így szeretjük. Majd miután véget ért a produkció, jött a színpadra a Bahrain csapat. Messzire szerencsére nem kellett mennünk a buszukhoz, majd hamarosan el is kezdtek érkezni a srácok.
Elsőként Phil Bauhaus érkezett, akihez sajnos nem fértünk közel, mert az olaszok valamiért nagyon imádták őt is. Majd jött Wout Poels, őt viszont sikerült elkapnom egy fotóra. Gratuláltam a pécsi győzelméhez, amire nagyon értetlen fejet vágott. Fogalmam sincs, hogyan mondhatják a hollandok Pécset. Peksz lenne az egyik tippem, Peszgrhhhhrrrr pedig a másik, majd Szabi úr remélem segít megfejteni a választ.
A Bárány úti győztes, Wout Poels
Nem sokkal később érkezett Peio Bilbao, aki Izagirre és Landa mellett a harmadik kiszemelt célpontom volt ezen a napon. Viszonylag könnyű dolgom volt vele, amikor meglátta a kezemben az Euskaltel mezt, hatalmas mosollyal jött oda aláírni, miközben a mellettünk álló olaszok vaffancúlóztak, húzzak már el, ők is akarnak majd fotót. Peio nagyon jó arc volt, türelmesen végig várt mindenkit, percekig osztogatta később az aláírásokat. Nagyon boldog voltam, hogy végül mindhárom egykori Euskalteles baszk versenyzővel összejött a találkozás!
Peio Bilbao
Majd ezután érkezett Matej Mohoric, a San Remo győztes szlovén srác szintén szuper jó arc volt és türelmesen végig várta az őrült olaszok rohamát. Aztán végül velem is összeállt egy közös fotóra.
Matej Mohoric
Ezután elindultunk vissza az óváros felé. 8-kor zártak be a boltok és nem volt még vacsoránk. Így utólag nagyon hülyének gondolom magunkat, hogy nem intéztük el reggel a bevásárlást és pont olyan olaszosra vettük a figurát, mint amilyen precízen megszervezték ők is az egyébként végül szuper jól sikerült csapatbemutatót. De a lássuk Pogacart és Vingegaardot, vagy éhezzünk este kérdésre mégis az volt a válaszom, le van szarva, inkább menjünk bevásárolni és együnk valamit ma még.
A Bora csapat buszához már a bolt felé rohanva érkeztünk meg, amikor megláttam a buszhoz érkező Primoz Roglicot. Szaladás hozzá, fotó, tök jó arc volt ő is. Meg is lepődtem, hogy lehet, hogy a viszonylag ismeretlenebb versenyzőket is lerohanják az olaszok, a szlovén szupersztárhoz pedig ilyen könnyen odaférek. Aztán még jobban meglepődtem otthon a szálláson este nézegetve a fotókat, amikor rájöttem, hogy nem a tavalyi Giro győztes Roglichoz, hanem Matteo Sobreróhoz volt szerencsénk. Zsófi nagyon jót nevetett rajtam. :)
Sobrero Roglic
Végül szerencsére sikerült találni egy még nyitva lévő boltot, vettünk felvágottat és 2 bagettet, elvégre ez a Tour, a bagett pedig nem luxus, hanem alap! Majd megálltunk fagyizni, amit elsőre a személyi igazolványommal szerettem volna kifizetni. A második próbálkozás után jól kiröhögött az olasz eladó srác, majd az naplementében hazafelé sétálva megbeszéltük Zsófival, másnap aludni kellene jó sokáig, mert rettentően elfáradtunk mindketten.
Szuper nap volt, Ciao Tour!