Eddig kétszer jártunk Portugáliában. 2019-ben Lisszabonban, 2022-ben pedig Portóban töltöttünk el egy-egy hetet. Nekem a szigorú, kimért Porto, Zsófinak viszont az ezerszínű Lisszabon tetszett jobban, de évek óta közös vágyunk volt, hogy egyszer közösen visszatérhessünk a portugál fővárosba. Amikor kiderült, hogy idén Lisszabonban rajtol a Vuelta, nem kellett sokáig győzködni a feleségemet, hogy a firenzei Tour nagy rajt után nem egészen két hónappal vegyük célba a Tajo folyó torkolatában elnyúló fenséges várost is.
A firenzei Tour de France csapatbemutatóról nem sikerült megtudnunk előzetesen túl sok használható információt, a lisszaboni Vuelta prezentációról viszont még annyit sem találtam az interneten. Az utunk előtt hosszú napokon keresztül gugliztam angol, spanyol és portugál nyelven is, de semmi találat. Ahogy Péter mondta, a portugálok igen türelmes népek. Kezdtem elengedni az egészet, amikor Enikő rám írt, Oeiras város honlapján megtalálta, hogy csütörtökön délután a Torre de Belém melletti parkban várják majd a csapatokat. Aztán az utolsó itthoni estén, kedden Péter is megerősítette ugyanezt, miután a spanyolok végre méltóztattak feltölteni a honlapjukra a végleges roadbookot. Nagyon köszönöm mindkettőtöknek innen is a segítségeteket! A legszebb az egészben az, hogy én nagyjából egy héttel korábban már letöltöttem a roadbook fapados verzióját, amiben viszont említés szintjén sem szerepelt, hogy lesz-e egyáltalán prezentáció. A spanyolok se a kapkodásukról híresek, na.
Szerda délután érkeztünk meg Lisszabonba, a Rossio pályaudvar közelében volt a szállásunk. A szállás átvételével volt némi szenvedésünk, de végül nagy nehezen csak sikerült becsekkolnunk. Este gyorsan átterveztük a másnapi programunkat. A Castelo de São Jorge és az Alfama negyed átkerült péntekre, a 28-as villamos útvonalán tervezett látnivalókat pedig lerövidítettük és összevontuk a Belém negyeddel, hogy ott tudjunk lenni este a csapatbemutatón.
Csütörtök reggel a Martim Moniz téren kezdtük a napunkat. A híres 28-as villamosra felszállni azonban nem könnyű feladat, mindig rengetegen szeretnék megtenni ugyanezt.
A 28-as villamosra várva
Évről-évre szoktam olvasni, hogy a budapesti 2-es villamos Európa egyik legszebb villamos útja. Ezt magyar szívvel csak megerősíteni tudom, tényleg gyönyörű a Duna partján végig araszoló villamosunk útvonala. A lisszaboni 28-as villamos viszont egészen más dimenzió, egyszerűen nincs párja Európában. Látnivaló is akad bőven az útja során, a Miradouro da Graça, a Largo Portas del Sol vagy a Sé de Lisboa a várnegyedben, később a Diadalív vagy az útja végéhez közeledve az Estrela bazilika mind-mind megérnek egy látogatást. Mégsem a konkrét látnivalók sokasága adja a 28-as villamos útjának a báját, hanem ahogy az egykor a mórok által épített Alfama negyed kanyargós, macskaköves utcáin kering le és föl, néha szó szerint 20 centiméterre haladva el a házak falai mellett. Nehéz szavakkal körülírni, mennyire különleges az egész út. Ha valaki csak egyetlen napot tölthetne el Lisszabonban, biztosan azt tanácsolnám neki, szálljon fel a 28-as villamosra és menjen el a Martim Moniz tértől a Diadalívig, majd visszafele gyalog tegye meg ugyanezt az utat és nézze meg a látnivalókat, amik mellett a villamos elhaladt.
Egyre közelebb a célhoz
A fentebb leírtakkal csak annyi volt a baj, hogy a 28-as villamosra nem csak mi akartunk felszállni, hanem rajtunk kívül úgy nagyjából 746738 ember tervezte ugyanezt a Martim Moniz téri végállomáson. Mi még viszonylag jó helyzetben voltunk, mert nagyjából egy órányi várakozás után sikerült feljutnunk a járatra. Akik utánunk érkeztek, nekik viszont már úgy háromszor akkora sort kellett végig várniuk a tűző napon, mint nekünk.
És végre a fedélzeten
20 centire a házak mellett
Felszállók a Graça kilátó melletti téren, tán ide kellett volna jönnünk nekünk is?
Lisszabon talán legszebb tere, a Napkapu tér. Largo Portas del Sol
A Szent Vince templom tornya. São Vicente de Fora
Sé de Lisboa
Eredetileg az Estrela bazilikáig szerettünk volna utazni, de végül csak a Praça Luís de Camõesig sikerült eljutnunk, ugyanis ezen a héten ideiglenesen itt volt a végállomás. A sínek utolsó szakaszát renoválták éppen a portugálok, persze jó érzékkel a szezon kellős közepén.
Praça Luís de Camões
Az olaszok temploma, Igreja de Nossa Senhora do Loreto
Miután leszálltunk a villamosról, beültünk egy cukrászdába pastel de natát enni. A pastel de nata egy nagyon híres portugál sütemény, aminek az eredeti neve pastéis de Belém és az ugyanilyen nevű cukrászdában készítik. Igazi nevét csak a feltalálók örökösei használhatják, ellenben pastel de nata néven szinte bárhol meg lehet kapni az egész országban. Zsófi nagy rajongója ennek a vaníliakrémmel töltött portugál különlegességnek, leszögezte rögtön az utunk elején, minden nap kell ennünk belőle! Egyébként érdemes megkóstolni, mert tényleg nagyon finom.
Portugál életérzés
A sütiszörnyek elfogyasztása után a Tajo folyó felé vettük az irányt, nem messze van innen a híres folyóparti sétány, a Ribeira das Naus. A háttérben az Április 25-e híd és a Cristo Rei.
Majd elértük a Kereskedők terét, valamikor innen futottak ki a portugál kereskedő hajók az óceán és az új világ felé.
Praça do Comércio
A téren beültünk ebédelni, ami nem volt jó ötlet, mivel ez a város talán legdrágább része. Bár a 60 euro, amit itt hagytunk végül Firenzéhez képest nem tűnik soknak, Lisszabonban viszont fele ennyiből is kényelmesen meg lehetett volna ebédelni. A polip ellenben nagyon finom volt, és Zsófi is dicsérte a tengeri herkentyűs tésztáját.
Ebéd után a folyó mentén visszasétáltunk a Cais do Sodré vasútállomáshoz, innen indulnak a vonatok Belém negyed érintésével Cascaisba. Mi Belémig mentünk, 3 megálló és 7 perc volt mindössze az utunk.
Belémben szerettük volna megnézni Lisszabon talán leghíresebb látnivalóját, a Mosteiro dos Jeronimost. A monostort azonban csak kívülről láthattuk, mert ezen a napon a dolgozók sztrájkja miatt zárva tartott.
Mosteiro dos Jeronimos
Két nappal később a monostor előtt rajtolt el a Vuelta első szakasza egy 12 km hosszú egyenkénti időfutammal. Ekkor már bőven látszott a készülődés és volt módunk így belevetni magunkat a verseny forgatagába.
Kiváló installáció a szombati rajthelyszíntől nem messze, Tudi meg is csodálta magának.
Majd átmentünk a park másik oldalára és a folyóparton megnéztük a Felfedezések emlékművét.
Padrão dos Descobrimentos
A Padrão dos Descobrimentos mellett üvöltöttem egy hatalmasat, hülyének is néztek a körülöttünk álldogálók: ekkor ért véget ugyanis a női Tour de France aznapi szakasza, amelyet Vas Blanka nyert meg! Nehezen találok szavakat arra, amit ez a fiatal lányka csinál hétről hétre, Blanka egészen elképesztő és hétről hétre történelmet ír! El nem tudom mondani, mennyire boldog voltam, amikor megtudtam a szakasz végeredményét!
Majd ezután elindultunk a közeli Belém torony felé, ahol később a csapatbemutató zajlott. Szerencsére jó volt Enikő és Péter értesülése, valóban ide tervezték a portugálok a prezentációt.
Tudi és a Torre de Belém
Torre de Belém
Tudi és a Vuelta
A tornyot mondanom sem kell, nem sikerült megnéznünk belülről, a monostorhoz hasonlóan a dolgozók sztrájkja miatt ez a csodálatos épület is zárva tartott sajnos ezen a napon.
Miután sem a monostort, sem a tornyot nem tudtuk megnézni, volt nagyjából 2 óra szabad időnk a prezentáció kezdetéig. Elmentünk így a közelbe frissíteni.
Majd elkezdtük felderíteni a terepet és közben figyeltük, jönnek-e már a csapatok buszai, azonban csak nem akartak megérkezni. A területről annyit, egy kétszer két sávos út vágja ketté ezt a részt közepén a vasúttal, egyik oldalról a másikra átmenni pedig csak felüljárón vagy aluljárón keresztül lehet, a felszínen sehol. A monostor és az Ajuda palota az út egyik oldalán, a Descobrimentos és a Torre de Belém pedig az út másik oldalán fekszenek a Tajo folyó partján. Eleinte még úgy gondoltam, a Mosteiro melletti lekordonozott részen fognak majd parkolni a buszok, így visszamentünk oda, de miután 40 perccel a tervezett kezdés előtt még mindig sehol senki, egyre inkább gyanús lett, hogy tévedtem.
Visszarángattam szegény Zsófit harmadszor is a Belém toronyhoz, aki a brutális meleg miatt már nagyon a halálán volt. Végig jártuk a torony környékét még egyszer, már nem mertem a korábbi felsülésem után semmit mondani, de nagyon úgy tűnt, mégis az lenne a logikus, ha ezen az oldalon állnának meg a buszok, bár a portugáloktól logikára már nem nagyon számítottam. Megkérdeztem egy rendőr srácot, aki lelkesen magyarázta, igen a torony melletti utcába fognak majd jönni a buszok. Megköszöntem a segítséget, de el nem tudtam képzelni, melyik részre gondolhat.
Aztán végre megláttuk ezt.
Előre sok sikert kívántam magamban a szervezőknek, ha tényleg erre a szűk utcácskára gondoltak parkolónak, de ők tudják.
Közben 18-at ütött az óra, elkezdődött prezentáció, versenyzők nélkül. Egyelőre csak táncos-zenés mulatság zajlott a színpadon.
Majd végre tényleg megérkezett az első fecske és megláttuk az Arkea buszát! Halleluja!
Helyesen mondta a rendőr srác, konkrétan egy végig kordonozott, igen szűk utcácskába parkoltatták be a buszokat a portugálok. Ezt a részt megnéztük korábban többször is, én arra gondoltam, vagy erre mennek majd fel a versenyzők a színpadra, vagy a színpadról lefelé jövet erre gurulnak vissza a buszaikhoz. De hogy ide parkoljanak be a buszokkal, álmomban nem gondoltam volna.
Érkezik a Kern-Pharma busza
A kulacsgyűjtő gyerekek nagyon fel voltak spanolva
Majd hamarosan feltűnt az Euskaltel busza is, ami szó szerint házhoz jött, pont az előtt a pad előtt rakták le a járgányt a baszkok, amin ültünk.
Hamarosan feltűnt a busz mellett Jorge Azanza csapatvezető, akit rögtön le is támadtam.
És aláírattam vele a Tour de Hongrie budapesti rajtja előtt készült fotónkat.
Útra készen a gyönyörű Orbea kerékpárok.
Az Euskaltel buszának története remekül mutatja, milyen az, amikor a spanyolok és a portugálok összefognak és közösen szerveznek meg valamit. Amikor megérkeztek a baszkok, a sofőr lehúzta az ablakot és egy mellényes szervező magyarázta neki, hova álljon, vissza kellene tolatnia kicsit. Oké, elkezdte csinálni emberünk, amint mondtak neki és tolatott. Mindeközben egy másik mellényes szervező integetett a sofőrnek, előrébb kellene jönni testvérem, mutogatott egy darabig, majd miután senki nem foglalkozott vele, megunta és elment. Eltelt nagyjából 10 perc, ekkor már ki voltak pakolva a kerékpárok, mivel hely nem volt hozzá, jobb híján a busz oldalának támasztották őket a szerelők. Közben érkeztek a többi csapat buszai is, majd a portugálok idővel rájöttek, nagyon nem fog ide beférni mindenki. Szóltak hát újra a baszk sofőrnek, barátom mégis előrébb kellene jönnöd. Semmi gond, Azanza a hóna alá kapott két bringát, a három szerelő srác felkapta a maradék hatot, a busz előrébb gurult nagyjából 10 métert, majd visszatámasztották a bringákat a busz mellé, probléma megoldva, jólvanazúgy, mindenki mehet a dolgára.
Miután végig néztük ezt a remek mutatványt, átszaladtunk a Kern-Pharma buszához, ahol már kint voltak a versenyzők.
Először Juanjo Oroz csapatvezetőt kaptam el.
Aláírattam vele a Liége-Bastogne-Liége rajtjánál készült közös fotónkat, Juanjo ezúttal is szuper jó arc volt.
Az Euskaltel két korábbi versenyzője, Unai Iribar és Jesus Antonio Soto lettek volna a célpontjaim, ők azonban már elindultak a színpad felé, mire odaértünk a buszukhoz. Az egykori Euskadi-Murias versenyző Urko Berrade viszont még a busznál volt szerencsére.
Urko Berrade
Majd gyorsan vissza az Euskaltel buszhoz, ahol egyre többen kezdtek el gyülekezni. Az Euskaltel busza remek bázisunk lett, többen is idejöttek ugyanis trécselni a régi barátokkal. Meglepődve vettem észre Gorka Gerrikagoitiát a szerelők között. Gorka egykor versenyzett is a csapatban, majd később az Euskaltel csapatvezetője lett, manapság pedig a Cofidisnél dolgozik. Gorka tesója amúgy nagy Athletic szurkoló, Mikel és Egoitz jó barátja.
Gorka Gerrikagoitia
Természetesen aláírattam vele a mezem is.
Majd feltűnt az Ineos csapatvezetője, Imanol Erviti is, aki szintén beszélgetni érkezett az Euskalteles cimborákhoz. Miután elé raktam a Tour de Hongrie budapesti rajtján készült közös fotónkat, megbeszéltük, hogy az embere remekül ment Magyarországon, Thibaut Nys két szakaszt is megnyert és behúzta az összetettet is az Hongrien. Szép emlékek kötik Imanolt Magyarországhoz, ami very beautiful country, jegyezte meg, öröm volt hallani mindezt tőle!
Imanol Erviti
Ezen a ponton jegyezte meg Zsófi, ez eddig nem versenyző, hanem csapatvezető vadászat volt a részemről. Öregszem na, ilyen az élet. :)
Aztán szerencsére érkeztek az Euskalteles srácok is. Elsőként Joan Bou, aki gyorsan becsatlakozott Erviti, Gerrikagoitia és a szerelők mellé az össznépi baszk traccspartiba.
Joan Bou
Majd érkezett a nagy öreg Luis Angel Maté, akit rögtön lerohantak a portugál rajongók. Friss élmény nekik, nagyjából két héttel korábban nyert szakaszt Maté a Volta a Portugalon, majd a verseny végén begyűjtötte a hegyi trikót is a versenyen. Nagyon szerették Matét a portugál szurkolók, majd miután lement a roham, elkaptam én is egy fotóra.
Luis Angel Maté
Természetesen vele is aláírattam az Euskaltel mezem.
Majd érkeztek sorban a többiek is. Jon Aberasturit sikerült elkapnom aláíratni a Hősök terén készült közös fotónkat, aztán elhúzott mindenki gyorsan a színpad felé a bemutatóra.
Jon Aberasturi
Eközben a Cofidis csapatánál is elkezdtek gyülekezni a versenyzők, miután elmentek az Euskaltelesek, átmentünk hozzájuk.
Éppen időben érkeztünk, pont akkor szállt le Jon Izagirre a buszról, amikor odaértünk. Aláírattam a Firenzében készült közös fotónkat, majd a csapatából utolsóként ő is elindult a színpad felé.
Jon Izagirre
Vissza ismét az Euskaltel buszhoz, vártunk a srácokra nagyjából 10 percet, mire visszaértek a bemutatásról. Mikel Bizkarrát sikerült elkapnom, akivel aláírattam az Hongrien készült közös fotónkat. Nagyon vigyorgott Mikel, miután meglátta a fényképet. A Hongrie budapesti rajtja előtt feszültnek tűnt, most viszont nagyon közvetlen volt.
Mikel Bizkarra
Miután a baszk srácok felszálltak a buszukra, mi elindultunk a Visma busza felé. Át kellett küzdenünk magunkat az UAE busz mellett álló irdatlan tömegen, rengetegen várták a helyi hőst, João Almeidát.
A Visma csapatnál még szerencsére semmi mozgás nem volt ekkor, nem maradtunk le semmiről.
Attila bringája
Elsőként Van Baarle szállt le a buszról, majd jött Sepp Kuss. Seppyt rögtön lerohanták a portugál szurkolók. Én szépen nyugodtan vártam a magyar bajnoki mezt és nézelődtem, amikor Zsófi szólt, nézd csak, az a srác mennyire hasonlít Attilára, és még a szemüvege is piros-fehér-zöld színű. Utólag kiderült, a csapatból mindenki Robert Gesink tiszteletére egy erre az alkalomra készült egyedi mezt viselt, így Attila is. Ha rajtam múlt volna, simán benéztem volna, köszi Zsófi az éles szemed. :)
Nagyjából a következő párbeszéd zajlott le köztünk: „Szívemből gratulálok Attila az olimpiához, nagy öröm volt átélni a hajrád! És Blankáét is, aki szakaszt nyert ma a Touron!” „Úristen, de jó volt látni Blankát, láttátok ti is?” Ekkor még nem láttuk, de este a szálláson megnéztem legalább harmincszor a befutót. Valter Attilával arról csevegni a Vuelta nagy rajtja előtt Lisszabonban, hogy Blanka szakaszt nyert aznap a Tour de France-on, unokáknak mesélős, felejthetetlen élmény volt!
Valter Attila
A Liége-Bastogne-Liége előtti közös fotónk aláírásért kiáltott!
Miután elment Attila a színpad felé, a közelben parkoló Astana busza mellett megláttam Vinokurovot, a pernahajder viszont bement a buszba, mire odaértünk volna. Mindeközben feltűnt a közelben a Quick-Step csapat tirexe, amit ekkor még nem tudtam mire vélni, mire gondolhatott mindezzel a költő. Zsófinak viszont nagyon tetszett a jószág.
A dínó feltűnése után érkeztek vissza a buszukhoz a Quick-Step csapat versenyzői is, köztük Mikel Landa. 
Aláírattam a kedvenc versenyzőmmel a Firenzében készült közös fotónkat, öröm bódottá!
Ekkor már a csapatok nagy része végzett a bemutatóval, a buszok egy része el is hagyta a helyszínt. Mindenki ahhoz a kevés ott maradt buszhoz ment oda, amelyikhez volt még lehetőség. Mi a Movistart választottuk, amihez előzetesen nem fűztem túl sok reményt, mivel Nelson Oliveira miatt a portugálok, az isteni Nairo Quintana miatt pedig a kolumbiaiak is kinézték maguknak a navarrai csapat buszát. Szerencsére azért az EF és Urán vagy az UAE és Almeida is igen népszerű célpont volt ugyanebben az időben, így ha nem is könnyen, de végül odafértünk mi is a Movi buszhoz.
Amíg a Movistaros versenyzők a színpadon voltak, szóba elegyedtem az egyik szerelővel és az orra elé dugtam az Eusebio Unzué úrral Brüsszelben készült közös fotónkat és megkértem, ha itt van, vigye fel neki a buszra aláírni. Senor Unzué sajnos nincs itt a versenyen, mondta, de mutatta az ember, hogy szerinte jó arc vagyok.
Majd hamarosan feltűnt Txente Garcia csapatvezető, akit el is kaptam egy közös fotóra, az említett szerelő srác ezen nagyon röhögött. Lehet, hogy Txente nem a legélesebb kés a fiókban és finoman szólva se ő a legnagyobb taktikus, viszont mindig tiszteltem az elhivatottsága miatt.
Txente Garcia
Nem sokkal ezután érkezett Enric Más, aki gyorsan felment a buszra, de a szerelő srác utána ment és visszaterelte hozzám, azt hiszem az Unzués fotóval korábban szereztem nála egy jó pontot. :) Megköszöntem neki utána a segítséget, ez igen szép volt tőle!
Enric Más
És így végül sikerült aláíratnom Mással a Koppenhágában készült közös fotónkat.
Látva milyen fotókkal vagyok felszerelkezve, megszólított egy szurkoló srác, akit először portugálnak gondoltam. Kérdezte, kölcsön kérheti-e a filcemet, ha jön Quintana, mert szeretné vele aláíratni a kerékpárját. Persze nyugodtan, kiderült róla, hogy török, de itt él Lisszabonban és Nairoman a kedvenc versenyzője. Kiderült az is, fiatal korában ugyanabban az amatőr csapatban versenyzett, ahol Özmür Batahan is, aki tavaly a Sofer-Savini csapatban ott volt a Tour de Hongrien. Ilyenekről azért jó érzés volt beszélgetni sok ezer kilométerre Magyarországtól.
Majd nagy ováció hallatszott a közelben, megérkezett Nairo Quintana.
A környékünkön hatalmas tolakodás kezdődött, Nairót a mai napig is nagyon sokan szeretik.
Quintana szerencsére állta a rohamot, és aláírta nekem a Brüsszelben készült közös fotónkat.
És szerencsére aláírta a török srácnak is a bringáját az én filcemmel, ami után emberünk leírhatatlanul boldog volt.
Jó volt látni újdonsült török barátom hatalmas örömét és nagyon jól esett, hogy valami részem lehetett benne nekem is!
Este 8 óra volt már ekkor, nekünk még vissza kellett sétálnunk a belémi vasútállomáshoz, majd a vonatozás után a Cais do Sodrétól eljutnunk a Rossoig, és onnan még séta a szállásra. A vonatra felférnünk nem volt egyszerű feladat, de valahogy nagy nehezen csak oda tudtuk préselni magunkat az ajtó mellé. Az esti metro hasonlóan szürreális élmény volt, fél 10 felé közeledtünk már, mire sikerült visszaérnünk a szállásra. Hulla fáradtan, de hatalmas élményekkel gazdagabban zuhantam be végül az ágyba. Nagyon köszönöm még egyszer Enikő és Péter, hogy segítettetek megtalálni a prezentáció helyszínét, nélkületek aligha jött volna össze ez a szuperül sikerült délután!