Egy-egy szakaszon évek óta szinte mindig ott voltam a Tour de Hongrien, de több naposra először csak tavaly szerveztük meg az utunkat, amiből a neutralizált budapesti szakasz miatt végül 2 nap jött össze. Idén az útvonal bemutató után gondolkodtam egy 5 napos túrán, tetszett volna Karcag, Hajdúszoboszló vagy Kazincbarcika is, de végül csak az utolsó 3 szakaszban maradtunk Zsófival. Pénteken kezdődött a versenyünk így, az első úti célunk pedig a Kékestető volt. Összeszámoltam, eddig közösen négyszer jártunk Zsófival Mátrafüreden. Kékes csúcsfutásokon kétszer, túráztunk is erre már, legutóbb pedig éppen 2 éve voltunk itt, akkor Thy Catafalque koncert volt Sástón. Tour de Hongrie befutón viszont még sohasem jártunk erre, pedig rendszeresen jött ide a mezőny az elmúlt években. Itt volt az ideje bepótolnunk a lemaradásunk!
Reggel felpakoltuk a bringáinkat a vonatra, majd a gödöllői átszállás és szűk másfél óra vonatozás után érkeztünk meg Gyöngyösre. A Kékes hivatalosan Mátrafürednél kezdődik, de Gyöngyöstől a hegy lábáig már végig emelkedik az út. Zsófi több mint fél éve nem ült bringán, ráadásul a belga esős fos tavasz után erősen megviselte most a majdnem nyári meleg, nem meglepő módon nem esett jól neki az út. Előzetesen úgy terveztük, elmegyünk együtt ameddig bírja, aztán valahol a Kékes oldalában megvár, amíg én feltekerek a csúcsig, majd visszagurulok hozzá még a karaván érkezése előtt. Végül Mátrafüreden köszöntünk el egymástól, nem lett volna értelme tovább kínoznom szegényt a szokásos újabb remek ötletemmel.
A Kékes hivatalosan 11,6 km hosszú hegy, az első nagyjából 8 kilométere Mátrafüredtől Mátraházáig könnyebb, nagyjából 5-6% meredekségű átlagban. Könnyebb, haha, a mezőny simán 30-as tempóval közlekedik errefelé, de nekem már ezen a könnyűnek hazudott részen feljutnom is embert próbáló feladat volt. A tűző nap és a kevés árnyék sem sokat segített a dolgomon. Egyébként érdekesen működik az emberi lélek, néha úgy voltam vele, elengedem és hagyom a picsába az egész hülyeségemet és visszafordulok, aztán a következő kanyarig mégis egészen jól ment és jól is éreztem magamat. Aztán ismét penetránsan gyengének éreztem magam, majd megint jobban voltam. Mindig a következő kanyar volt a cél, hol jobban, hol rosszabbul haladva, sokat szenvedve, de végül sikeresen eljutottam Mátraházáig. A táv nagyja a hátam mögött, a neheze viszont még előttem. A hegyi hajránál fújtam egyet, ettem-ittam, majd indulás tovább felfelé az orbitális szopás felé.
A mátraházi elágazásnál volt az első hegyi hajrá, a mezőny innen az első körben lefelé gurult tovább Parádsasvár felé, majd egy nagyobb kör után visszajött ugyanide. Másodszorra pedig már felfelé mentek tovább a Kékestető irányába a célig. A Kékes felé vezető út ekkor már le volt zárva az autók előtt, a kérdésemre, hogy bringával lehet-e mennem, az útvonalat biztosító ember csak annyit mondott, igen, de csak ha megy tempósan és közben kiröhögött. Hát hogyne, majd lefelé talán, bazkikám. Amikor az ember meglátja Mátraháza végén a Kékestető táblát, majd az út jobbra kanyarodik, onnantól a hegy egy másik világ. 10% fölé vált az út és sok sikert, barátom. Ilyenkor megszépülnek az emlékek, és a korábbi nehéznek gondolt részeket azonnal elkezdi visszasírni az ember. Háromszor csináltam már meg a Kékes csúcsfutást, szóval pontosan tisztában voltam azzal, mi vár majd rám. Innen kezdve vánszorgás, szenvedés, megállás, kurvaanyád, majd újra vánszorgás, újra szenvedés, újra megállás és újra kurvaanyád voltak a lelki állomások, mindez végtelenítve. Itt viszont már nem volt kérdés, felmegyek a tetőig, ha beledöglök is! És ha lassan is, de sikerült végül!
Fetter tépd szét! Filu
Sok szenvedés után végre megláttam a célt, ami persze csak a versenyzőknek volt a cél, onnan még volt egy kanyar hátra a tetőig.
Maximálisan át tudtam érezni később Buchmann drámáját, aki az utolsó 300 méteren teljesen megrogyott és így elbukta végül a már megnyertnek tűnő szakaszát
Nem tűnik őszintének, pedig tényleg őszinte volt a vicsorgó mosolyom
Gyönyörű a Mátra, imádom!
A csúcskő mellett leültem megdögleni és szenvedni egyet, majd felhívtam Zsófit, hogy sikerült feljutnom a tetőre, de kicsivel később érek majd le, mint amit megbeszéltünk, ne aggódjon. Aztán némi agonizálás után elindultam vissza Mátrafüredre. Lefelé gurulva nagyon képben kellett lennem. A hátulról előző motorosok sokszor a semmiből érkeztek meg elém, a lentről felfelé jövők pedig nem egyszer simán az én sávomban jöttek. Elengedtem volna a bringát szívesen lefelé, de inkább a féket húztam közben, nem akartam az árokban végezni, mert éppen rosszkor vagyok rossz helyen néhány idióta, magát Valentino Rossinak gondoló seggfej miatt.
Amikor visszaértem Mátrafüredre, volt még szűk egy óránk a karaván érkezéséig. Abban maradtunk Zsófival, beülünk ebédelni valahová és bevárjuk a faluban a mezőny első elhaladását, a másodikhoz pedig majd felmegyünk a Kékesre addig, ameddig az időnk engedi majd. A Benevár étterem ismét szuper választás volt, Zsófi imádta, hogy nem flamand vadas és kagyló közül kellett választania végre, hanem ehetett valami magyar ételt. Végül egy kétszemélyes tálat kértünk.
Ettünk még, amikor érkezett a karaván, de Zsófi kiment így is az út mellé.
A karaván után nem sokkal érkeztek meg a csapatok buszai is, ők a mátraházi parkolóba mentek fel, ott szedték össze a szakasz után a versenyzőket. Elkapott a verseny hangulata!
Az Euskaltel busza érkezik Mátraházára, joder!
Majd beparkolt mellénk a Polti-Kometa csapat, és elkezdtek a buszban kulacsokat tölteni. Tudi gólya jól meg is figyelte mindezt.
Majd kimentünk az út mellé várni a mezőnyt. Érkeztek a szökevények, köztük Rózsa Balázs
A Polti-Kometa kísérője várja az övéit. Dobáltak kulacsokat a Poltisok szép számmal itt, de nekünk sajnos nem jutott
A sárga trikót Martin Voltr, a Pierre-Baguette csapat fiatalja viselte ezen a napon. Így a csapattársai húzták a pelotont. Talán meglepő, de Peter Sagan vezetésével érkezett meg a mezőny.
Lucas Eriksson és Istlstekker Zsolt
A mezőny végén pedig Orosz Gergő és a Hongrie 2022-es győztese, Damien Howson érkeztek
A mezőny elhaladása után jöttek szokás szerint a kísérő autók. Az Euskaltel kocsiját vezető Jorge Azanza vad dudálásba és integetésbe kezdett, amikor elment mellettünk. Tetszett neki a mezem :)
Miután először elment a mezőny, utána volt szűk egy óránk megtalálni a helyünket a második áthaladásukig. Visszamentünk az étterembe és befejeztük az ebédünk, majd fizettünk és elmentünk fagyizni. A fagyi után pedig elindultunk felfelé a Kékes felé vezető úton, abban maradtunk, felmegyünk ameddig a zárás előtt sikerül eljutnunk.
Végül nagyjából bő 3 kilométert sikerült feltekernünk, a sástói kempingnél gondoltuk úgy, elég lesz eddig jönnünk. Zsófi az én hősöm, hogy kibírta eddig, nagyon hálás és büszke voltam rá, hogy fél év kihagyás után bevállalta és megcsinálta a barom férje kedvéért mindezt!
Végül a Sástói kemping melletti buszmegállóban találtuk meg a helyünket.
A buszmegállóban ültünk a padon éppen várva a mezőnyt, amikor odajött hozzánk egy a kempingben dolgozó hölgy és megkérdezte tőlünk, mi is a buszra várunk-e, mert ő várja már egy ideje, de nem jön a rohadék Volán, majd válogatott szidalmakkal küldte el a céget, hogy mindig ezt csinálják. El kellett keserítenünk szegényt, legkorábban egy óra múlva szállhat majd fel a buszra vagy még később, volt a válaszom. A gyerekéért ment volna Gyöngyösre az iskolába, ez így nehéz ügy volt, de megoldotta szerencsére és megkért valakit a családból, hozza el a srácot, majd megköszönte a segítséget, hogy megtudhatta tőlünk, mire számítson. A gyorsan jönnek-e majd kérdésére azért szerencsére számára is megnyugtató választ tudtam adni, igen, baromi gyorsak lesznek a srácok, ne aggódjon. :)
Ahogy közeledett a mezőny, úgy érkezett egyre több és több motoros, szokás szerint. Éppen csak az nem volt benne a képletemben, hogy a munkájuk végeztével közülük sokan le fognak parkolni a buszmegállónkban szurkolni a versenyzőknek. Így a szépen belátható hosszú, kanyar utáni egyenesből egyre rövidebb és rövidebb belátható útszakasz lett, ahogy szorultunk egyre lejjebb. Jobb választás lett volna az út jobb oldala, ráadásul a velünk közvetlen szemben állók két kulacsot is összeszedtek később, mi egyet sem. Mr Szakértő Tamás a helyválasztással ezúttal csak közepesen vizsgázott.
Aztán meghallottuk a helikopter hangját, mindjárt itt vannak! Az UAE csapat vezetésével érkezett meg a mezőny.
Az Euskalteles srácok a sor végén jöttek. Mint később kiderült, Bizkarra egy defekt miatt maradt le korábban. Nem sokkal alattunk érhették el a sor végét. Joan Bou és Gotzon Martin hozzák vissza a mezőnybe a csapat kapitányát, Mikel Bizkarrát.
A mezőny legvégén Filu szenvedett
Majd egyesével érkeztek a versenyzők. A fehér trikót viselő Istlstekker Zsolt
A grupetto Karl Ádám vezetésével érkezett. Nem mi voltunk az érdekesek számukra, a motoros felvezetőket nézték meg maguknak jól, akik hangosan szurkoltak nekik.
A grupettoban érkezett Peter Sagan és Mark Cavendish is.
Majd jöttek a kísérő autók, az ismételten hangosan dudáló és nekem integető Jorge Azanzát nagy örömmel fogadtam. Jó ötlet volt az Euskaltel mezt felvennem.
Majd érkeztek a grupetto tempóját sem kibíró leszakadók. A hegyi trikós Siebe Deweirdt és Orosz Gergő
Majd a hajdúszoboszlói szakasz győztese, Sam Welsford
Végül utolsóként a napot szökésben töltő Jevgenyij Gidics és az UAE sprintere, Alvaro Hodeg érkeztek meg
Utánuk már csak a mezőnyt záró seprűs autó maradt
Miután elment a seprűs kocsi, elindultunk lefelé, én nagyon gyorsan vissza akartam gurulni Mátrafüredig, mielőtt megnyitják az utat a forgalom előtt. Ezt sikerült is megcsinálnunk, csak az utunk legvégén ért utol minket az addigra elengedett forgalom. Sikeresen legurultunk Gyöngyösig, majd felszálltunk a vonatunkra.
A vonat tele volt a Kékesről hazafelé tartó szurkolókkal. Beszélgettünk út közben velük a versenyről. Az előttünk ülő srác büszkén mutatta a csapatbuszokkal készült közös fotóit, amit a mátraházi parkolóban készített. Egy másik srác Kőbányáról végig bringával jött el a Kékesig, csak hazafele vonatozott, szép munka volt, hatalmas elismerés felé a részemről innen is! A pécsi szakaszra majd csak Dombovárig fog elmenni és onnan teker a Bárány útig a terve szerint, hogy lássa Baranya szépségeit. Gödöllőn elköszöntünk és leszálltunk, majd átszálltunk a mi vonatunkra. Ligeten még feltekertünk Gézához a pékségbe vacsoráért, egyetlen porcikám sem kívánta a nap végén a Gózon Gyula utcai emelkedőt, ami amúgy nem túl nehéz, de ebben az állapotomban igazi kínszenvedés volt. Majd irány haza, a vacsora után úgy estem be az ágyba, mint akit bunkóval vertek le. Egy egészen remek nap volt, örülök, hogy ott lehettünk a Kékesen!