Amikor eldőlt, hogy Bilbaóból rajtol a Tour de France, én eredetileg csak a 3 baszkföldi szakaszra gondoltam és egy hosszabb nézelődésre a környéken. Aztán amikor kihirdették a teljes útvonalat, kiderült, hogy rendhagyó módon már az ötödik és a hatodik szakaszon benéz a mezőny a Pireneusokba, ami rendkívül csábító volt a számunkra. Szabit rögtön elkapta a nosztalgia és kedvet kapott, hogy 15 év után újra megmászhasson néhány Touros hágót. Aztán szépen lassan rám is átragadt a lelkesedése és kedvet kaptam, hogy kipróbáljam magam én is ugyanitt, így hajlandó voltam bevállalni a reptessük meg a bringám és szopassam vele magam keresztül-kasul Baszkföldön majd Franciaországon projectet. A Marie-Blanque ráadásul különösen kedves hágó számomra, 2006-ban Inigo Landaluze harmadik helye régi szép emlék, így nagyon örültem a lehetőségnek.
Reggel 7-kor ébresztő, majd egy gyors reggeli után indultunk is, jóval a karaván érkezése előtt a hegy lábához akartunk érni, hogy legyen elég időnk a bringázásra. Szerencsére nagy pakolásra nem volt szükség, este Lourdes-ba jöttünk ugyanis vissza aludni, így a szálláson tudtuk hagyni a cuccaink nagy részét. Lourdes és Escot között mindössze 67 kilométer autózás várt ránk délelőtt, ami szerencsére eseménytelenül telt el, majd a hegy lábához megérkezve a szokásos déviation és nagyjából fél óra szenvedés után sikerült lerakni az autót körülbelül másfél kilométerre a Marie-Blanque lábától. Szabi gyorsan összekészült és útnak is indult, nem sokkal utána én is útra készen álltam.
Nagyon szép a Gave d’Aspe patak völgye.
A terv a következő volt: Zsófi gyalog indul el felfelé, és a hegy lábától 2-3 kilométerre keres egy lehetőleg árnyékos helyet, majd aztán jól megírja nekünk, hol keressük és miután végeztünk a bringázással, ott találkozunk. Elbúcsúztam Zsófitól majd útnak indultam én is. Nagyjából 5 kilométert tekertem a völgyben, hogy bemelegedjek, mielőtt nekiesek a hegynek, lütyősen elkezdeni a hágót súlyos hiba lett volna. A Marie-Blanque 1031 méteres magassága nem tűnik veszedelmesnek, viszont nem egy könnyű emelkedő, sőt! Előző este átnéztük a hegy részletes profilját Szabival és konstatáltuk, hogy az utolsó 3 kilométere, benne a 13%-os részekkel bizony nem lesz könnyű feladat.
Elindultam felfelé. Tűzött a nap, árnyék sehol, ráadásul a hegyen a hatalmas tömeg is erősen megnehezítette az előre haladást. Kiérve a lakott területről szerencsére egyre inkább erdőssé vált az út, így legalább helyenként árnyékkal is lehetett találkozni, ami a nagy melegben azért könnyített az előre jutásban. Nagyjából 8 kilométert sikerült felfele megtennem a hágón, de a 13%-os szakaszon úgy vágott földbe a kalapácsos ember, mint annak a rendje. Leültem a földre, egy francia hölgy megkérdezte minden rendben-e, mindenki rettentően szereti ezt a kérdést hasonló szituációban. Még egyszer nekirugaszkodtam, de nem maradt erőm az utolsó kicsit több mint 2 kilométerre a tetőig. Nagyjából ezen a részen támadott Vingegaard pár órával később a sárga trikóért. Az időből is egyre inkább kezdtem kifogyni, amivel azt kockáztattam volna, hogy a karaván miatt hamarosan lezárják majd az utat és fennragadok a hágón. Így nehéz szívvel, de inkább elindultam lefelé.
Zsófi körülbelül 3 kilométerre a hegy lábától és 8 kilométerre a tetőtől talált egy szuper jó helyet, ahonnan viszonylag hosszan be lehetett látni lefelé az utat. Hamarosan befutott Szabolcs is, akinek végül sikerült megmásznia a hegyet.
Ő ezután legurult az autóhoz, hogy át tudjon öltözni, majd gyalog jött vissza ide, épp csak a karaván érkezése előtt futott be másodszorra. Zsófi nagyjából mindent is összeszedett, amit eldobáltak a karavánból, úgy adtuk oda a cuccok egy részét egy mellettünk tanyázó Jumbo drukker srácnak, aki szerint Valter Attila very good rider. Nem sokkal a mezőny érkezése előtt elkezdték mellettünk felfújni a szemetelő zóna kezdetét jelző kaput, ekkor konstatáltuk, hogy igazán szerencsés helyet találtunk magunknak.
Hegyi patakban mosakodó huligán.
Szűk két óra várakozás után végre meghallottuk a helikopter hangját és hamarosan feltűntek az első szökevények. Alaphilippe, Benoot és Neilands érkeztek majd tűntek el pillanatok alatt a szemünk elől.
Gyuláekat egy nagyjából 10 főből álló csoport üldözte, amit az AG2R versenyzői húztak. Alacsony ívben kezdtek el röpködni körülöttünk a kulacsok, Tejada éppen a lábamhoz dobta a szép Astanás bidont, csak lehajolnom kellett érte. Jörgenson kulacsát megszereznem kicsit nehezebb dolgom volt, ő ugyanis bedobta a mögöttünk lévő, szöges dróttal körbekerített magánterületre. Vállalva a kommandózást és a kerítés alatt földön kúszást, végül a Movistaros kulacsot is sikerült megszereznem.
A zsákmány.
Omar Fraile és az AG2R-es szökevények.<img src="https://live.staticflickr.com/65535/53424080357_0a4627e1a3_k.jpg" width="2048"" alt="" />Giulio Ciccone, Carlos Rodriguez és Jay Hindley, a későbbi szakaszgyőztes ekkor még szökésben.
Nem sokkal utánuk érkezett meg a főmezőny az UAE vezetésével, Adam Yates viselte ezen a napon a sárga trikót. Innen is repült felém egy Jumbos kulacs, amiről annyit tudok, hogy nem Benoot, Van Aert és Laporte volt a gazdája. Ezt végül odaajándékoztam a Jumbo drukker kisfiúnak az Attila very good rider mondatáért cserébe, fülig ért a szája miután megkapta.
A főmezőny után nem sokkal a napi munkáját eddigre már elvégzett Laporte érkezett, nagy biztatást kapva a mellettünk álló sráctól.
Aztán hamarosan Pinot érkezését kezdték el ünnepelni a közelben tanyázó franciák. De át lettünk verve, a büdösúristenitneki, ahogy Kálmán bá mondta volna, az igazi Pinot ugyanis a sárga trikós csoportjával ért célba a szakasz végén.
Sok kisebb csoport után érkezett meg a grupetto, ami után elindultunk lefelé, hogy minél előbb ki tudjunk jutni Escotból és ne szívjuk meg a dugóval. Mark Cavendisht és az őt kísérő csapattársait már lefelé sétálva kaptuk el, ő különösen nagy ünneplést kapott a nézőktől.
Zsófi egy bevásárló szatyornyi karavános cuccot szedett össze, amit végül Szabi hozott le a hegyről. Ja, a szatyrot is a karavántól szerezte. Ez így igazságos.
Az elsők között hagytuk el Escotot és sokáig úgy is tűnt, ezúttal elkerül minket a napi Lütyő. Hát egy nagy francot, Lütyesz ezúttal csak a nap végén támadott. Arudy környékén megakadtunk ugyanis, egy körforgalmat lezártak a rendőrök, hogy el tudják engedni a kisebb csoportokban a következő napi rajthelyszínre igyekvő karavános autókat. Itt alaphangon egy órát elveszítettünk, mire kiszabadultunk végre, majd araszoltunk tovább a dugóban, mert közben egy másik úton a Marie Blanque felől érkező nézők is sikeresen elénk kerültek. Így végül este elmaradt a lourdesi meleg vacsora, pedig nagyon terveztük, hogy visszamegyünk az előző este megismert kiváló francia étterembe.
Út közben megálltunk egy Carrefourban vásárolni, a lourdesi boltot már nem találtuk volna nyitva. A napi második Lütyő ezen a ponton ért utol minket, Szabi ugyanis parkolás közben sikeresen nekiment egy letört szegélykőnek, ami erősen meghúzta az első lökhárítót. Ha tudta volna szegény, mi minden történik még az autójával a későbbi napokban, gyanítom nem dühöngött volna annyira, mint tette az eset után. Autó - Szabi 1:0.
Végül sötétedés után érkeztünk csak vissza a szállásra. Két dolgot sajnálok csak, ami emiatt kimaradt az útból. Az egyik a csiga, amit szerettem volna megkóstolni és mint utóbb kiderült, itt lett volna rá egyedül lehetőségem, így végül nem lettem csigazabáló. Illetve nem tudtuk megnézni a Basilique Notre Dame de Rosariet és a Grotte de Lourdest sem. Lourdesba egyszer vissza kell és vissza is fogunk jönni.