Szombaton végre elkezdődött a Tour de France, és abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Bilbaóban volt a rajt és a befutó is az első szakaszon, így rögtön kétszer is el tudtuk csípni a mezőnyt. Ráadásul mivel a városban voltunk, autóba sem kellett ülni, elég volt a metro és jó sok séta. Ritka lehetőség az ilyen, amit nagyon meg kell becsülni. Néha sikerült ugyan összehozni a múltban valami hasonlót, mint pédául 2012-ben a liegei szakaszon, vagy 2019-ben a Brüsszel-Waterloo száguldozásunkat is említhetném, de minden alkalommal rohanás volt miatta. Most viszont erre nem volt szükség, sőt, a rajt és a befutó közé egy rövidke városnézés is befért kényelmesen, így végül egy tökéletes napot sikerült összehoznunk.
Egoitzcal délelőtt 11 órára beszéltük meg a találkozót a San Mamés mellett, ahonnan útnak indult az idei Grand Boucle. Szinte biztos voltam benne, hogy a stadionnál képtelenség lesz normális helyet találnunk, ami be is jött, 4-5 sorban álltak az emberek mindenhol az út mellett, villanyoszlopokra, fákra is felmásztak sokan, így meg se próbáltunk itt helyet vadászni magunknak. A csapatbuszokat és az ilyenkor megszokott kirakodóvásárt azért láttuk, de csak tisztes távolságból. Elindultunk a Plaza Sogrado Corazón de Jesus felé, majd onnan tovább az Abandoibarra Etorbián. Nehéz dolgunk persze nem volt, csak a tömeget kellett követni.
Jesusen Bihotzaren Monumentua:
A Guggenheimhoz vezet ez az út, de addig nem kellett szerencsére elmennünk, az Abandoibarra Etorbián találtuk meg a végleges helyünket, kicsit pofátlanul egy szabadon hagyott gyalogátkelő helyen, nagyjából 1 km-re a rajthelyszín után. Itt is nagyon sokan voltak, de azért oda tudtunk férni viszonylag kényelmesen az út mellé.
És nem is kellett sokat várni, nagyjából 20 perc múlva elkezdtek érkezni a felvezető autók és motorok.
Majd rögtön utánuk érkezett a mezőny is. Pogacar a sor elején jött, szerencsére a mi oldalunkon, így őt ki is tudtam szúrni. Tadej amúgy nagyon népszerű volt a baszkok körében, a csapatbemutatón elejtett Aupa Athletic, Gora Euskadi mondata után szó szerint megvette magának a várost.
A mezőny közepén/vége felé jött Luis Leon Sanchez, neki küldtem pár vamost, sokat segített a spanyol bajnoki mandzsetta, hogy felismerjem. Luisle élő legenda, de sajnos ő sem fiatalodik, minden pillanatot meg kell becsülni, amikor elcsíphetjuk még őt. Főleg annak tudatában, hogy egy szerencsétlen bukás miatt elég korán feladta végül a versenyt, és az ő korában már sohasem lehet tudni, lesz-e még egyáltalán következő szezonja.
30 km/h sebesség a versenyzőknek nem gyors tempó, amennyivel a ceremoniális lassú rajt haladni szokott, de ahhoz éppen elég, hogy egy pillanat alatt eltűnjön az egész sor a szemünk elől. Pogi és Luisle mellett senki mást nem sikerült megismernem sajnos, kell pár nap, míg hozzászokik az ember szeme a tempójukhoz, az a tapasztalatunk. A mezőnyt követő kocsisorban lehet még a végén kicsit gyönyörködni ilyenkor legfeljebb, ami azért elég hosszú mindig. Gyorsan elmentek, na.
Miután elment a mezőny, beugrottunk a közeli Zubiarte plázába elintézni a klotyót, majd összeszedtük Mikelt is, akinek sikerült átaludnia a rajtot. Végülis csak déli 12 órára kellett volna megérkeznie, ami tán nem lenne scifi kategória, ha nem életművész elnök úrról lenne szó. Előző este jó későig feltartottuk, az persze igaz :).
Miután meglett Mikel is, folytattuk az előző esti beszélgetést a srácokkal, és sorba vettük a lehetőségeket, merre induljunk el megnézni a befutót. Egoitz két verziót talált ki, nekem volt egy harmadik ötletem. Abban maradtunk végül nyitva hagyva a kérdést, az időjárás függvényében döntünk majd közösen a szakasz napján a rajt után, hova és merre lenne érdemes mennünk majd.
3 lehetőségünk volt.
1 - Alto de Vivero. Utolsó előtti hegy, 27 kilométerre a befutótól, de tettek egy kanyart bele a szervezők, így ennél azért valamivel rövidebb lett volna a megteendő utunk. Előző este Mikel mondta, kb fél óra séta a San Maméstól a Vivero, mire Egoitz jól lebaszta, tuti több, végül kiegyeztek kb 50-60 percben. Gugli szerint 9 km közel 400 méter szinttel, 2 óra 15 perc gyalog, joder :). Igaz Basauriig el tudtunk volna menni metróval, úgy valamivel rövidebb lett volna az út. Előnye lett volna, valószínűleg kevesebben lesznek ott, mint a városban, hátránya pedig hogy jó messzze van, korán el kell indulni, úgy pedig nem igazán férne bele városnézés. Ráadásul esőt ígértek délutánra, emiatt vacilláltunk az utolsó pillanatig a merre keressünk helyet témában. Ezt a verziót végül elvetettük, maradt nyitva a 2 és a 3.
2 - Cote de Piké, az utolsó emelkedő, amin keresztül bezúdul majd a mezőny Bilbaóba, 2 km hosszú, helyenként 20%-os bestiális részekkel. Az igazi fanok ide mennek majd, ebben biztosak voltunk, ennek megfelelő brutális tömegre lehetett számítani persze. Francia nyelven, Cote de Piké néven szerepelt az emelkedő az itinerben, de igazából ez a Piké Bidea (Piké utca) volt, az Artxanda hegyen átvezező út. Artxandának kellett volna nevezni inkább szerintem, a Cote de Piké elnevezés számomra félrevezető volt így, de Ego megerősítette a feltételezésemet, igen, ez az Artxanda lesz valóban, nem én vagyok a hülye. Helyes. Nekem ez a lehetőség tetszett a leginkább. Bár volt benne kockázat, ha ránk szakad az ég délután, erősen beszopjuk.
3 - Maradunk a városban, nézelődünk ameddig tudunk, aztán a Casco Viejo környékén találunk majd helyet a befutó közelében, ha sikerül persze. Előnye lett volna, hogy ide kellene a legkésőbb megérkeznünk, illetve eső esetén be tudunk majd bárhova menekülni, ha szükséges. Hátránya, hogy a San Mamesnél tapasztalt tömegre és rengeteg nézőre lehetett számítani, viszont ha ezt választjuk, városnézésre lett volna időnk bőven előtte, de a szakasz végét nem biztos hogy jól fogjuk látni. Ebből a szempontból ez lett volna a legkevésbé szerencsés verzió, de ha nagyobb eső van, amire lehetett azért számítani, ezt választottuk volna.
Aztán szerencsére a délelőtti lóg az eső lába, hol esik hol nem esik idő után kisütött a nap. Úgy döntöttünk emiatt, bevállaljuk az Artxandát! És jó döntésnek bizonyult mindez, az előzetes előrejelzés ellenére nem áztunk meg végül, piszok nagy mázlink volt az időjárással ezen a napon (is)!
Így pedig volt még időnk nyakunkba venni a várost az indulás előtt, irány a Guggenheim!
Szabi építészként különösen élvezte a nem mindennapi helyszínt, Zsófi pedig élvezte, hogy végre mi is csinálhatunk lesifotókat Szabiról, nem csak ő rólunk. :)
Azért láttuk előtte a Torre Iderdrolát is.
És láttuk a Zubizuri hidat is, ami nekem személy szerint az egyik kedvenc bilbaói épületem.
A terv az lett volna ezután, hogy siklóval felmegyünk az Artxanda tetejére, ahogyan minden normális ember szokott. A baj csak az volt ezzel az egyébként remek ötlettel, hogy rajtunk kívül nagyjából 562252 ember gondolta ki ugyanezt, és konkrétan a Nervion folyónál állt a siklóhoz vezető sor vége. Mikel káromkodott egyet, Egoitz pedig újra tervezett. Tudott egy másik utat, amelyen keresztül fel lehet jutni a tetőre, elkerülve a tömeget. Némi tanakodás után Mikel is leokézta, jó lesz a terv. Aranyat ért számunkra Egoitz helyismerete ezen a napon, és hogy nem a tömegen keresztül kellett felszenvednünk magunkat a tetőre, ami miatt tényleg minden tiszteletem Egoitz előtt! A napi Lütyő stories szerencsére kimerült ennyiben végül. Let's go!
Metróra szálltunk, 3 megálló volt a hegy másik oldala és az Egoitz által kigondolt út kezdő pontja, Uribarri városnegyedbe értünk így. Ez nem a kimondottan turistás része Bilbaónak, hanem nagyjából a belváros/külváros határa, de abszolút rendezett a környék. Elindultunk hegyre fel, ami csöppet sem volt vicces. Az utolsó tabernánál aztán elmentünk még egyszer utoljára wc-re, Ego mondta nekünk, menjünk csak be nyugodtan, nem kell semmit vennünk. Így is lett, le se szartak minket kb a pincérek, hogy fogyasztás nélkül keressük a klotyót. Budapesten aranybánya lenne a részeg turistáknak ez a fajta baszk hozzáállás. :)
Közben Egoitz szólt, várjunk kicsit mert úton vannak ide a barátai, akik be is futottak hamarosan, így egy rövid 10 perces megálló után, viszonylag kényelmes tempóban folytattuk az utunkat felfelé a szerpentinen. A tűző nap és a nulla árnyék viszont nem volt a barátunk. Az Artxandára gyalog menni a hülyék privilégiuma, jegyeztem meg, miközben kapkodtam a levegőt és ömlött rólam a víz. 
Mocskosul meredek hegyecske, ami a tűző napon külön öröm volt számunkra. A kerékpárral érkező és halszálkázó baszk koma nem biztos, hogy átgondolta kellőképpen indulás előtt, mire vallalkozik majd. :)
Kárpótolt viszont minket út közben a kilátás a városra. Ugyan nem olyan magasról, mintha a sikló végétől néztünk volna le, de így is nagyon szuper látvány volt. Az Artxanda hegy tetejéről jelentkezett be amúgy Beloki a Tour előtt, majdnem ugyanazt láttuk mi is, mint a vitóriai turistánk, csak valamivel alacsonyabbról.
A város a hegyről lenézve:
És a szállásuk környéke, jó messziről szemlélve:
Szabi szavaival ölni lehetett volna, amikor szinte meg sem izzadva közölte velem, gyere Tamás, nincs már sok a tetőig, ő már látja, meddig kell még menni. Jó, ő igazi hegyimenő, én meg legfelebb csak szeretnék az lenni. :)
Felértünk végül szerencsésen a tetőre, nagy megkönnyebbülés volt nekem a vége! Még a reklámkaraván sem ment el ekkor, a karaván után pedig még mindig másfél-két óra van a mezőny érkezéséig a versenyzők tempójától függően, így bőven volt időnk jó helyet találni, és fújni egyet, mielőtt visszaérne Bilbaóba a peloton.
Végül nagyjából 500-600 méterre a hegytető után, de már azon a részen álltunk meg, ahol majd lefele ereszkedik a mezőny. Majdnem sík, helyenként 2-3%-os lejtő lehetett itt még csak, nem a nagyon gyors lejtmenetet láttuk tehát. Az emelkedős részre esélytelen lett volna már ekkor odaférni. De teljesen jó hely volt ez, simán kiegyeztünk vele.
Hamarosan érkezzett a karaván. Mikel szerette Asterixet és barátait.
Zsófi ellenben kicsit csalódott volt, eldobálták nagyjából minden szarjukat a korábbiakban, mire ide megérkeztek, így nem volt sok bevételünk erre napra.
Összeálltunk egy közös fotóra Mikellel, Egoitzcal és barátaikkal. A baszk srácok sajnos nem beszéltek angolul, így leginkább kézzel-lábbal próbáltak kommunikálni velünk, miközben Egoitz fordítgatott, így elég macerás volt azért a párbeszéd közöttünk. De végig nagyon érdeklődtek irántunk, őszintén szólva szent őrülteknek gondolhattak minket, hogy eljöttünk ilyen messze a Tourra úgy, hogy nincs is magyar versenyző a mezőnyben. Valter Attila indulása azért ezen a ponton nagyon jól esett volna. Abban mindenesetre megyegyeztünk, hogy az Itzulián kurva jól ment Attillánk.
Végre aztán szépen lassan Szabit is elkapta a Tour feeling, ő általában nehezen szokott belendülni, de most akklimatizálódott egészen hamar még úgy is, hogy ilyenkor mindig bringázni szeretne, amire most nem volt módja.
Velünk szemben feltűnt aztán a nap második Roberto Laisekája, Egoitz jót röhögött, hogy minden sarkon Laisekát keresem. Persze ő nem az igazi, csak pseudo Laiseka volt.
Idővel megérkeztek az Euskaltel egyik legjobb versenyzőjének, Gotzon Martinnak a barátai, akik Orozkóból jöttek el Bilbaóba megnézni a versenyt. Mikel Gotzon Martin apukáját ismeri személyesen is, Orozko és Arrankudiaga gyakorlatilag szomszédvárak. Gotzonski és az Euskaltel nem volt itt a Touron, de bízom benne, egyszer sor kerül majd erre is.
Érkeztek aztán a versenyzők, a baszk srácok pedig teljesen idegállapotba kerültek ettől. :) A Yates tesók utáni első nagyobb csoportban jött Landa és Pinot is, mindenki nagy örömére.
Baszk barátainknak amúgy mindegy volt, ki jön és kivel, mindenkit nagyon szerettek és mindenkinek nagyon szurkoltak. Elvégre erről szól a Tour.
A szakaszért végül a Yates tesók harcoltak, és meg is szerezték az első két helyet, ami unikális a Tour történetében, hogy egy testvérpár végezzen a szakasz első két helyén. Az Izagirre tesóknak persze jobban örültem volna ugyanitt, de "idegggyenge Simon" és "Klón Adam" sikerének is tudtam örülni nagyon, mint ahogy mindenki más is, aki eltöltött egy fél délutánt az Artxandán várva a mezőnyt.
Miután elmentek a versenyzők, megpróbáltunk lejutni a hegyről, ami közel sem volt egyszerű feladat. Irgalmatlan volt a tömeg.
Egoitz útja nem kevésbé volt zsúfolt lefelé, azt is igen sokan találták meg magunknak ekkorra.
Nagy nehezen végül csak leszenvedtük magunkat a metróig, ittunk még pár sört Egoitzékkal, és átbeszéltük az egészen remek napunkat. Láttuk bazki a bilbaói Grand Dépárt, nem is akármilyen helyszínen, hanem egy igazán exkluzív környezetben. Örök hálám Egoitznak és Mikelnek, hogy ezt segítettek összehozni! Van pár olyan élmény az ember életében, amit halálig mesél majd mindenkinek. Számomra a bilbaói Tour Grand Dépárt, és azon belül a bilbaói első szakasz egészen biztosan egy halálomig visszatérő történet, mindenkinek el akarom mesélni kaland lesz!
A Casco Viejótól hazafele még átküzdöttük magunkat a szakasz után nem szomjas baszk tömegen, ami nem volt egyszerű feladat. Independentzia!
Miután visszaszenvedtük magunkat a városba, megcsináltuk még a bevásárlást másnapra, majd hazaérve nem kellett sokáig altatni. Nekem ez a nap egy örökre szóló emlék! Ha ezen a ponton véget ért volna a Touros utunk, akkor is boldogan jövök haza.