Amikor kihirdették a Tour de Hongrie útvonalát, elég gyorsan egyértelművé vált, hogy ebből egy össznépi, több napos bulit fogunk összehozni. Móni Pécsett lakik a férjével és 2 gyermekével, Zsuzsi szülei pedig ezer éve Martonvásáron élnek. Pénteken Pécsett volt hegyi befutó, szombaton pedig Martonvásárról rajtolt el a pilisi királyszakasz, így elég egyértelműek voltak kezdettől fogva a tervek. Írtak is mindketten nem sokkal a prezentáció után, hogy menjünk el mindenképp mi is erre a két szakaszra és fussunk össze, mert ennyire ránk szabott TdH útvonal aligha lesz a jövőben. Emellett pedig ott volt még a budapesti szakasz is, ami szintén kihagyhatatlannak tűnt, így végül egy három szakaszos utat hoztunk össze Zsófival csütörtöktől vasárnapig.
Csütörtök este munka után indulás és irány Kölked, Zsófi anyukájánál aludtunk. Így péntek délelőtt csak egy kényelmes 50 km-es autózás várt ránk Pécsig, ahová már 2 órával a karaván érkezése előtt befutottunk, és az előzetes pánikolásunk ellenére is nagyjából 1 perc alatt sikerült megfelelő parkolóhelyet találnunk. Az egyszerűség kedvéért Pécs főterére, a Széchenyi térre beszéltük meg a találkozót. Az amatőr verseny rajtjára értünk oda a térre, nagyjából 100 fiatal versenyző döntött úgy, hogy benevez a Széchenyi tértől a befutóig tartó rövid, de annál nehezebb szakaszra.
Az amatőr futam rajtja után ittunk egy kávét, majd végigjártuk a téren felállított sátrakat. Kipróbáltam a Tacx virtuális görgőjét 3D szemüvegben. Balaton, Velencei tó, biatorbágyi viadult, poroszlói híd a Tisza tavon csak néhány helyszín volt, amit felismertem út közben. Nagyon jó kis találmány, kimondottan tetszett a vizuális élmény.
A karavánt a Széchenyi téren vártuk be, ami sokkal nagyobb létszámú és jóval profibban szervezett volt a korábbi évekhez képest. Az integető kezeket és a lufikat nagyon szerették a gyerekek, én pedig kimondottan örültem a Bosch kocsiból elkunyerált napszemüvegnek. Esős időre készültünk, ami szerencsére idővel napsütésre váltott át, így nagyon is jó hasznát vettem a szemüvegnek a nap további részében. A Cofideses autónak mellesleg francia rendszáma volt, így alighanem azzal fogunk találkozni a Tour de France-on is hamarosan. Tudi gólyával, a TdH kabalafigurájával feldíszített autó vezetésével érkezett meg a karaván.
A mezőny 3 nagy kört tett meg Pécs körül, közte 6 kategorizált emelkedővel, mi végül 3 alkalommal nézhettük meg a versenyzőket. Első alkalommal a Széchenyi téren vártuk meg őket. Érkezett a szökés, benne többek mellett a hegyi trikót viselő Stocek és a Bahraines Cameron White, én neki kibáltam egy kulacs reményében, de nem lett vele végül szerencsém.
Néhány perccel a szökevények után érkezett meg a főmezőny, ekkor még szinte teljesen egyben voltak, ami nem meglepő, a 6 közül ugyanis csak az első mánfai emelkedőn volt ekkor még túl a peloton. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek a Dzsámi melletti kanyarban. Egészen remek látvány nyújtott a sor a macskaköves részen, rengeteg emberrel az út mellett. Eisenkrammer Károly külön ki az is emelte a nagy számú pécsi közönséget.
Nem volt előre megbeszélve, hol nézzük meg legközelebb őket. Én előzetesen úgy gondoltam, a gyerekek miatt maradni fogunk a Széchenyi téren a szakasz végéig, de a sétáljunk el a Bárány útig felvetésre nem tudtam én sem nemet mondani. Ha csak ketten lettünk volna Zsófival, biztosan az emelkedőre megyünk, de mivel a lányok is ugyanúgy gondolkodtak, mint mi, innentől nem volt több kérdés. Tudtuk előre, meredek lesz. Móni mesélte, a kislánya, Verona mindig fél, amikor kocsival mennek az állatkert felé, nehogy felboruljanak :). A Barbakán felé indultunk tehát el, majd út közben megnéztük messziről a Bazilikát is.
Felfelé a Bárány úton várt rám még egy remek feladat, Dávidkát ugyanis fel kellett tolnom az emelkedőn. 
Az út első fele szerencsére nem volt olyan durva, mint az utolsó kilométer. Kaptam út közben sok tapsot a nézőktől, hogy hajrá szuper apuka, miközben Dávidka reklamált, gyorsabban gyorsabban. Végül nagyjából az emelkedő feléig jutottunk el, mire érkezett a mezőny, ahonnan szerencsére elég hosszan be lehetett látni lefelé az utat. Sört is szereztünk út közben Zsófi jóvoltából, így minden adott volt a jó hangulathoz.
Aznap nagy csata volt Ridolfo és Schönberger között a hegyi pontokért, a második elhaladásnál ráadásul már nem volt ott a csoportban Stocek sem, így ekkor már lehetett tudni, hogy a nap végén kettőjük közül fogja valamelyikük felvenni a hegy trikót. Ráadásul sikerült is növelni valamelyest az előnyüket a főmezőnnyel szemben, így további pontok megszerzésére is jók voltak a kilátásaik. Go Cameron kiáltás tőlem, kinézett de ment tovább. Non bidon, très mécontent. Schönberger vezetésével érkeztek meg a szökevények.
A szökéstől nem sokkal lemaradva a hegyi trikót viselő Stocek szenvedett, de amilyen állapotban volt, nem fogadtam volna rá nagy összegben, hogy szegény fel tud még zárkózni a későbbiekben. Nem is sikerült neki, de a nap végén azért a piros trikót végül a zöldre cserélte, amit meg is őrzött a verseny végéig. Nem járt rosszul így.
A főmezőny erősen megfogyatkozott az első elhaladáshoz képest, nagyjából 70-80 versenyző alkothatta akkor, amikor eltempóztak mellettünk. Az UAE-sok együtt voltak, rajtuk kívül Caleb Ewant ismertem fel, aki nem sokkal Bernal mögött érkezett. Az ausztrált felismerni nem volt nehéz dolgom, a nagyon menő sisakja sokat segített. 
Majd a főmezőny után érkező Trekes kísérő kocsiban kiszúrtam Markel Irizart, egykori Euskalteles versenyzőt, ezzel meglett a másnapi levadászásra váró egyik fő célpontom is :). Markel jelenléte különösen felvillanyozott, tudni kell róla, a Trekben ő a női csapatot szokta vezetni általában, férfi versenyen ritkán kísérő. Nagy szerencse, hogy a Hongrie-n éppen ő dirigálta a csapatot a sok csapatvezetőjük közül.
A főmezőny után percekkel lemaradva érkezett meg Viviani csoportja. Az Ineososok különösen népszerűek voltak, a nézők nagyon szerették őket. Ami nem meglepő a sorozatban nyert Tour de France-ok után. A korábbi Tour győztes Bernal volt a verseny legnagyobb sztárja, de én az olasz sprinterklasszis Viviani jelenlétének legalabb annyira örültem, mint a kolumbiainak. Vivianinak azonban ezen a napon persze nem osztottak túl sok lapot. :)
Viviani csoportja után nem sokkal érkezett meg az ekkor szerveződő grupetto. Benne a sárga trikót viselő Fabio Jakobsen, illetve többek mellett Szijártó Zétény, Rózsa Balázs és Filutás Viktor. Jakobsen kiemelkedő alakja a sprinter mezőnynek, de a sárga trikója ellenére is sokkal népszerűbbek voltak a magyar srácok, óriási biztatást kaptak a környékünkön a szurkolóktól.
A grupetto elhaladása után Móniék elköszöntek, nyűgösek voltak a gyerkőcök és emiatt elindultak hazafelé, így öten maradtunk a végére. Menjünk feljebb? Zsuzsi mondta naná, na akkor hajrá! A Bárány út eleje még nem volt olyan nagyon vészes, a második fele viszont irgalmatlan meredek, a 12%-os rész kimondottan kegyetlen. Babakocsival felfele különösen merész vállalkozás volt mindezt teljesíteni. Neki is álltam vetkőzni félúton, amikor érkezett a karaván, konkrátan ömlött rólam a víz.
Dávidka közben végig reklamált, gyorsabban gyorsabban, de itt már nem kezdtem el felfele futni, mint korábban, hogy örömet okozzak neki, örültem, hogy egyáltalán élek. A tető előtt nem sokkal volt egy zöld mező, ahogy Zsuzsi eltervezte, azt lőttük be előzetesen úticélnak, ahol majd rohangálhat Dávid kedvére. Nagyjából 300 méterre a hegyi hajrától, már kordonok mögött találtuk meg a helyünket végül, ahonnan pazar kilátás nyílt a városra. A Bazilika egészen remek látványt nyújtott ilyen messziről is.
Hamarosan meg is hallottuk a helikoptert, a mellettünk állók mondták, már a Széchenyi téren vannak a versenyzők, percek kérdése, hogy ideérjenek a legjobbak. Direkt nem néztem meg procyclingstatson, van-e támadás, legyen meglepetés, kit vagy kiket látunk majd meg először. Ahogy közeledett a helikopter, úgy lettem libabőrös, aztán a hegyoldal morajlani kezdett az alattunk lévő kanyarban, mindjárt ide érnek, itt kapott el igazán a Touros hangulat. Mivel a hegyi hajrától nagyjából 300 méterre, a befutótól tán 500-ra voltunk, itt már a legjobbak nyélen nyomták, mindenki ami a csövön kifért.
Elsőként Marc Hirschi tűnt fel a kanyarban, irgalmatlan tempóban. Láttuk korábban, szervezetten mellette vannak a csapattársai, meg is lett a közös munka eredménye.
Néhány másodperccel utána egy kisebb csoport tűnt fel, benne Bernallal. Tudtuk, hogy itt van, de nem fogtuk fel egészen addig, amíg nem láttuk meg, hogy tényleg egy korábbi Tour de France győztes teker az Hongrie mezőnyében. A visegrádi Giro befutón éreztem hasonlót, látva akkor Landát, Valverdét és a többi sztárt. De az egy egyszeri, megismételhetetlen alkalom volt, ez meg az Hongrie, a mi versenyünk. Innentől tán minden évben reális lehet, hogy akár Bernal szintű összetett menőket láthassunk a mezőnyben itthon is. A sprinterek mezőnyét már korábban is Tour de France szinten is kiemelkedő klasszisok alkották. Idén a hegyi menők sorát tekintve is szintet lépett a verseny, nem kérdés.
Bernal után nem sokkal ismét felrobbant a hegyoldal, és nagy meglepetésemre Dina Marci tűnt fel vicsorítva. Saját elmondása szerint szenvedett mint a kutya, látszott is rajta :). Üvöltöttem ahogy a torkomon kifért, hajrá Marci!!! Hihetetlen, Bernal után alig lemaradva a mi Marcink érkezzen? Mondta ugyan a verseny előtt, hogy a célja a top10, amiben persze bíztam én is hogy sikerülhet, de mindezt a valóságban is látni és átélni, nehezen találni rá szavakat. Zsuzsi kérdezte, 100% hogy Marci volt? 101%, egészen biztosan ő volt az! 
Marci után nem sokkal Eduard Prades érkezett, aki korábban az Euskadi-Murias egyik legjobb versenyzője volt, nyert Török és Norvég kört is a csapat színeiben, ami nagyon ritka egy prokonti csapattól, majd utána éveket töltött el a Movistarban. Ma Caja-Ruralos, ami nem jelenti azt, hogy ne lennének ambíciói például egy Vuelta szakasz megnyerésére. Nagyon jó volt őt magyar versenyen látni.
A másik ex-Muriasos, Fernando Barcelo érkezett másodperceken belül, a Vueltán a bilbaói harmadik helye örök emlék számomra. Phil Gilbert és Alex Aranburu előzték meg aznap, elképesztően jó érzés volt látni őt is magyar földön.
Barcelo után nem sokkal ismét robbant a hegyoldal, Kuszti érkezett ugyanis. Ez a srác a magyar mezőnyben valverdei szinten van a szememben, nem csak amiatt, hogy 38 évesen, 18 profi szezonnal a háta mögött még mindig aktív, ráadásul a csapata legjobbja még ma is, hanem mert cukorbeteg versenyzőként tudja hozni ezt a szintet. Legenda!
Hamarosan Caleb Ewan tűnt fel a menő sisakjában, aki tavaly Visegrádon őrült tempóban száguldott el mellettünk és szinte biztos voltam benne, hogy ő fogja megnyerni az első magyar Giro szakaszt és veszi fel a maglia rosát. Ami össze is jött volna neki, ha nem esik el a cél előtt méterekkel. Volt egy kósza gondolatom még a szakasz előtt, amíg nem láttam élőben a Bárány utat, hogy lehet itt is esélye. Aztán kiderült, nem lett. De sprinter létére nagyon szépen kibírta ezt a brutális emelkedőt.
Caleb után eljött végre az én időm, érkezett ugyanis Jon Aberasturi, akit végre ki tudtam szúrni harmadik próbálkozásra. Jon az Orbeás évek után fiatal versenyzőként tagja volt az Euskaltel keretének, majd a csapat megszűnése után évekig egy japán csapatban versenyzett igen sikeresen és sok győzelemmel. Ezután az Euskadi-Murias színeiben tért vissza az európai mezőnybe, ahol megnyerte egyik kedvenc baszk versenyem, a Getxo klasszikust. Aztán a Caja-Rurallal már járt korábban a Hongrie-n is, az esztergomi győzelme szintén örök emlék. Második éve a Trek versenyzője, vén korára pedig végre visszakerült a WT-mezőnybe is, ahol a mai napig is egy nagyon megbecsült versenyző. Rettentően tisztelem. Üvöltöttem, aupa Joooon, kinézett, nagyon vigyorgott. Egy élmény volt!
Bauhaus, majd Gronewegen érkeztek szó szerint zen állapotban, különösebben nem foglalkoztak a szurkolókkal és a nekik jogosan szóló tapssal, úgy tűnt örültek, hogy élnek és végig tudtak menni ezen a sprinterek számára különösen kemény szakaszon. Ha tudták volna, Budapesten mi lesz két nappal később, szerintem inkább beszálltak volna a kocsiba jóval korábban. :)
Magyar ünnep következett ezután ismét, többen is egymás után érkeztek ugyanis. Elsőként Lepold Zoltán a Sofer-Saviniből, akinek nagyon megörültem és hangos hajrá Zoltán óbégatésokkal adtam a tudtára, van olyan félnótás a hegyoldalban, aki megismeri egy olyan mezben is, ami nem a magyar válogatotté vagy az Epronex csapaté. Jól meg is nézett magának és nagyon vigyorgott. Majd jöttek a többiek, Rózsa Balázs, Szijártó Zétény és Filus egy csoportban, végül Szarka Gergely, hatalmas biztatást kaptak ők is.
Ezután elindultunk lefelé, bár gyanús volt, hogy jönnek majd még páran. Nem érkezett meg ugyanis még a seprűs autó, amire a második körben is nagyon sokat kellett várni. Elindulásunk után nem sokkal több felvezető motoros tűnt fel, ebből lehetett volna sejteni, hogy valami történni fog, mégis meglepetés volt számomra, hogy a sárga trikós Fabio Jakobsen tűnik fel. Én azt hittem, már régen eljött, a sprinterek közül neki okozta a legtöbb szenvedést a nem könnyű pécsi szakasz.
Jakobsen után érkezett meg Karl Ádám, őt már csak a lefelé tartó szurkolók szórványos tapsa fogadta, leszámítva engem, aki üvöltött mint egy állat, hogy hajrá Ádám!!! Pedig sokkal nagyobb biztatást érdemelt volna, talán a legjobb Epronexes versenyző ő! Miatta és Filus miatt sajnáltam nagyon, hogy végül neutralizálták a budapesti szakaszt.
Utolsónak Hrenkó Norbert és Jakub Mareczko érkeztek. Rezgett a léc, de végül csak meglett a lengyelolasz barátunknak is a limit idő. Jakubot amúgy nagyon kedvelem, és tudni kell róla, több szakaszt is nyert korábban azon a Hongrie-n még CCC-sként, amikor Valter Attila nyerte meg az összetettet. Őket már a Bárány út alsó felében láttuk, miután majdnem leértünk a hegyről, nagyon szenvedtek szegények. Sietni kellett sajnos nekünk is, mert a vége felé járt már a parkoló óránk, 2 perccel a lejárat előtt értük csak el az autót és vettünk még 15 percre jegyet :). 
A parkolóban elköszöntünk Zsuzsitól és Dávidtól, ők mentek tovább Martonvásárra és ott is aludtak. Mi csak Kölkedig mentünk anyósomhoz és másnap reggelre tettük át a Martonvásárig tartó autózást.
Este találkoztunk még Zsófi húgával és párjával, Fannival és Ricsivel négyesben mentünk el pizzázni Mohácsra, a Szőlöhegyen találtak egy szuper jó új helyet, ide biztosan visszatérünk még. Jobban tetszett volna persze, ha nem vagyok hullafáradt, konkrétan használhatatlan társaság voltam. Miután hazaértünk Kölkedre, szó szerint beestem az ágyba. Zsófi fürdés után szintén :). Csodálatos nap volt, örök élmény.
Nagy köszönet Zsófinak a vezetésért és hogy kibírja a hóbortjaim! És köszönet Móninak, Zsuzsinak és a családtagjaiknak is a remek társaságért! Szuper nap volt, remekül éreztem magam! De a legnagyobb köszönet Eisenkrammer Károlyt és a csapatát illeti, hogy egy ilyen remek versenyt hoztak össze! 