Az eredeti terv az volt, Szabival és Zsófival hárman eltöltünk egy hosszú hétvégét Lilleben és Roubaixban, hogy megnézzük Észak Poklának befutóját. Azonban Lütyő nem így gondolta. Szabi szerdán írt, hogy szerelőnél van a kocsija és jó eséllyel nem is lesz készen szombat reggelig, 2007-es Tour feeling újra töltve! Végül nem is készült el időben. Szabinak kocsi nélkül így körülbelül 7 órás útja lett volna Lille-ig. Waalwijkból Eftelingbe helyi busszal, onnan Brüsszel külsőig Flixbusszal, majd metróval át a város egyik végéből a másikba, végül Lille-be a vonatozás, majd hétfőn ugyanez visszafele lett volna a programja. Ráadásul elég necces volt, eléri-e egyáltalán a vonatot, ha a busz elakad az autópályán vagy bárhol máshol. Mindezek miatt már csütörtökön is csak 50%-ra mondta, hogy jön végül velünk vagy lemondja a régóta tervezett utat. Aztán péntekre be is lázasodott szegény, így ezzel eldőlt, végül ketten indulunk el Zsófival kalandozni. Rettentően elkeseredett voltam, hogy így alakult, akkor lett volna tökéletes a hétvégénk, ha Szabi is velünk jöhetett volna.
Így viszont nekünk is át kellett terveznünk az utunkat. Brüsszel és Lille között naponta többször jár a TGV, így először adta magát, menjünk azzal, amúgy is régi álmunk volt kipróbálni a világhírű francia gyorsvonatot. A Brüsszel és Lille közötti körülbelül 110 kilométeres távolságot 33 perc alatt teszi meg a járgány, ami akárhogy számolom, 200 km/óra fölötti átlag. Cserébe viszont az ára is olyan, hogy hanyatt vágja magát azt olvasva a lyukas gatyás kelet-európai turista. A reggeli és délelőtti két járatra ráadásul beteltek már a helyek, és a 13:17-kor indulóra is csak első osztályú helyek maradtak laza 96 euróért. Per fő, természetesen. Kettőnknek az nagyjából 75 ezer forint lett volna így, csak oda. Köszöntük szépen, de kerestünk inkább másik megoldást.
Végül Kortrijk városáig elmentünk belga IC-vel, ott vártunk fél órát az átszállásra, majd a két város közötti ingázó vonattal elzötyögtünk nagy nehezen Lille-ig. Tele volt üvöltő holland idiótákkal a vonat, utóbbiak nem kérdés, hogy Van der Poel miatt itták és szívták magukat rottyra a vonatút előtt/alatt/után. Szombaton 14 órakor érkeztünk meg végül a Lille-Flandres pályaudvarra. Megebédeltünk a közelben egy egyiptomi étteremben, ami ezúttal is nagyon jó választás volt! Olyan adagokkal dolgoznak a fáraók, hogy egy adag kettőnknek is sok! Nefertiti étterem for president!
Majd ezután átvettük a szállást és elintéztük a bevásárlást. 16 óra volt már, mire el tudtunk indulni várost nézni. Maradt azért néhány óránk szerencsére kicsit megismernünk Lille-t.
Église Saint-Maurice de Lille
Vieille Bourse de Lille
Grand Place General Charles de Gaulle
Beffroi de la Chambre
Cathédrale Notre-Dame-de-la-Treille
Belgiumban építészeti szempontból nagy különbségek vannak a flamand és a vallon régió városai között. A jellegzetes flamand házak, a kockaköves utcácskák és a városok főterein, a Grote Markton a Stadhuis és a Bourse épületei rengeteg flamand városban megtalálhatóak. A vallon régió néhány szeglete viszont annyira francia, hogy franciább nem is lehetne. Korábban Namurban vagy Dinantban járva világosan kiderült számunkra, nem is lehetne letagadniuk a sok évszázados francia múltjukat. Lille mintha a flamand és a vallon városok furcsa egyvelege lenne. A főtér és az azt körülőlelő utcák tipikusan flamandok, a kommerszebb belga söröket is bármelyik bárban meg lehetett kapni, a templomok és a katedrális viszont tipikusan francia, és persze nyilván mindenki franciául beszélt körülöttünk, ami a flamand-vallon vonalon inkább a francia felé döntötte a mérleg nyelvét. De nem véletlenül van a városnak flamand neve is: Rijsel. Az óvárosi rész nagyon szép volt, kicsit kijjebb menve viszont lepusztult és szemetes a város. A pályaudvar környékén és onnan kifelé pedig, amerre a szállásunk is volt, elég lecsúszott arcokkal lehetett összefutni. Összességében Lille nagyon sok szépsége mellett a csúfabb arcát is láttuk.
Este nagy meccs volt, az Athletic Bilbao a Mallorca ellen vívta a Copa del Rey döntőjét. Én életemben eddig 5 elveszített kupadöntőt és egy elveszített Európa Liga döntőt éltem át, ez hatból semmi. Kupát utoljára éppen 40 évvel ezelőtt tudott nyerni a Bilbao 1984-ben, így felfokozott izgalommal vártam az estét, hátha majd most végre sikerül. Egoitz és Mikel a helyszínen szurkoltak Sevillában, a magyar szurkoló srácok és hölgyek pedig Tamás barátom lakásán gyűltek össze. Rettentően sajnáltam, hogy nem lehettem velük, az eredmény tudatában pedig főleg sajnáltam utólag, hogy végül egyedül óbégatva izgultam végig az éjszakába nyúló drámát. Sokkal jobb lett volna a klub mellett jóban rosszban kitartó srácok társaságában izgulni, és a végén együtt ünnepelni velük! Vittünk laptopot, hogy legrosszabb esetben keressek rajta valami gagyi online streamet, de szerencsére nem volt rá szükség, némi kapcsolgatás után sikerült találni egy francia sportcsatornát, ami közvetíttette a döntőt. 22 órakor kezdődött a meccs, Zsófi így a kezdés után nem sokkal lefeküdt aludni, én pedig magamban óbégatva és 10 évet öregedve izgultam végig a végül hosszabbítás után tizenegyesekkel eldőlő futballdrámát. Egészen szürreális volt francia kommentárral átélni mindezt, Bersis, Berenzsé vagy Szanszé említése mindig mosolyt csaltak az arcomra, Agirrezabala kapussal pedig meg sem próbálkozott möszjő riporter, ő egyszerűen csak Hülen néven futott. A Mallorca szerzett vezetést, ilyen nyomorult gólt is csak a Bilbao tud kapni egy döntőben, kétszer pattant vissza eléjük a labda, háromszor lehetett volna elrúgni, aztán harmadszorra mégis beverték. Majd sok szenvedés után egy csodálatos akció végén Nico Williams egyenlített, ugrálás majd kurvaanyád, les miatt végül nem adták meg a gólt. A második félidő elején aztán Nico Williams pazar kiugratása után Sancet végül csak kiegyenlített, majd birkózás, helyzetek itt is ott is, inkább itt, de a Mallorca is nagyon veszélyes volt, Agirrezabala viszont szerencsére ihletett formában védett. Aztán hosszabbítás. Valverde mester hatot cserélt, behozta Muniaint és Raul Garciát, a két nagy öreget. Herrerát és Villalibrét viszont nem, ezen én bevallom kicsit meglepődtem. Aztán tizenegyesek. A két öreg kezdte, Raul Garcia belőtte, Muniain belőtte. Isten végre lenézett az Athleticre, a harmadik lövő Mikel Vesga konkrétan seggre ült lövés közben, de így is bement szerencsére. A mallorcaiak ellenben kettőt is rontottak, egyet védett a zseniális Agirrrezabala, a másikat pedig az égbe lőtték. A negyedik rúgó, Berenguer úgy álhatott oda, ha belövi, eldől minden. És belőtte, eldőlt, 40 év után újra kupagyőztes az Athletic! A 81 éves klublegenda José Ángel Iribar, vagy a korábban 5 elvesztett döntőn is játszó Iker Muniain könnyei a meccs után olyan pillanatok voltak, amiket nem lehet elfelejteni! Iribar szerintem már régen letett róla magában, hogy valaha még kupagyőzelmet ünnepelhet szeretett csapata. Muni pedig az ötödik elvesztett döntője után mutatott sportszerű és nagyon emberséges gesztusa miatt érdemelte meg különösen ezt a nagy győzelmet, amikor kint maradt a pályán és nem ment be az öltözőbe a kupaátadás alatt, hogy megtapsolhassa a Real Sociedad játékosait, miközben átveszik a kupát. Hajnali kettőkör a kanapén félig fekve a francia Horst Fuchsra és a teleshopra ébredtem, ideje lenne lefeküdni, azt hiszem.
Hogy mit jelentett a városnak, a szurkolóknak és a játékosoknak mindez? Mindent!
https://www.facebook.com/ATHLETICCLUB/videos/787503769593250/
A másnap reggel az éjszakába nyúló dráma miatt mondjuk úgy, erősen döcögősen indult, nagy szerencse, hogy a befutóra jöttünk ezúttal és nem a rajtra. 10 órára azért nagyjából útrakész állapotba pofoztam a kialvatlan arcomat. A Citadelle de Lille és Charles de Gaulle tábornok szülőházának megnézése volt a tervünk délelőtt, majd ebéd után nagyjából 14 óra körül akartunk elindulni Roubaixba a befutóhoz.
A Citadelle de Lille-t XIV Lajos építtette 1667 és 1670 között, azonban az akkor a spanyolok elleni védelmi célokat szolgáló erőd csak egy nagyon kicsi szeglete maradt épen napjainkra. A Citadelle manapság egy hatalmas városi park, rengeteg sportolni vágyó fiatallal és idősebbel. Sétáltunk egy jó nagyot a parkban, közben pedig megnéztük a francia katonaság birtokában maradt kis szegletét az egykori erődnek.
Citadelle de Lille
Majd megkerestük Charles de Gaulle tábornok szülőházát, ami a parktól párszáz méterre van. Azonban kiderült, ami előzetesen elkerülte a figyelmemet, hogy a belépéshez előzetesen regisztrálnunk kellett volna. A 13 órás csoportba be tudtunk volna kerülni, ezt viszont elvetettük, inkább rohanás nélkül, kényelmesen oda szerettünk volna érni Roubaixba. Így ez sajnos most kimaradt, pedig nagyon érdekelt volna minket. Beültünk ebédelni egy olasz pizzériába, majd ebéd után megkerestük a Lille Flandres metrómegállót.
Maison Natale General Charles de Gaulle
Lille maga egy bő 200 ezres város, agglomerációjával együtt viszont egy közel 2 milliós metropolisz. Agglomerációjához éppúgy hozzátartozik a francia Tourcoing, Wasquehal vagy maga Roubaix, mint a belga oldalon Mouscron, Kortrijk és Tournai, számos másik kis városka mellett persze. A metró alapvetően ezen Lille-hez hozzá nőtt agglomerációs településeket köti össze a várossal. Méretét tekintve inkább egy föld alatt futó, de nagyon gyors villamos, 2 vonallal és 60 megállóval, teljes hossza 45 kilométer. A Roubaix Grand Place-hoz 14 megállót kellett utaznunk a piros vonalon. Zsúfolt és kényelmetlen, viszont olcsó és nagyon gyors, röviden így tudnám összefoglalni.
Mivel Charles de Gaulle szülőháza kimaradt, így volt időnk Roubaix főterén beülni egy sörre. Stílusosan és lendületesen egy Kwaremontot kértem.
A sör után megnéztük azért a Roubaix Grand Place-t. A városháza, vagyis a Mairie de Roubaix.
Église Saint-Martin
Majd elindultunk a befutó felé. A Stade Vélodrome a város másik végén, körülbelül 3 kilométer sétára van a főtértől. A Grand Place és a közelében lévő bevásárló utca gyönyörű. Roubaix főterétől kifelé viszont elég szomorú volt az összkép, a város ezen része szemetes és lepusztult, tele lecsúszott alakokkal. A velodrome környéke viszont megint rendben volt, az már alapvetően egy kertes házas övezet, ahol ránézésre középosztálybeli családok lakhatnak leginkább.
A velodrome-hoz érve gyorsan megtaláltuk a csapatok buszait. Soudal-Quick-Step.
Nagy mozgást azonban nem engedtek már nekünk a versenyt biztosító rendőrök, nagyon közel voltak ugyanis ekkor már az U23-as verseny éllovasai.
A Paris-Roubaix Espoirs-t végül a Lidl-Trek utánpótlás csapatának versenyzője, Tom Torn Teutenberg nyerte meg. Őszül a szakállam és kopaszodom. Remek élmény emellett azt látnom, hogy az Itzulián Markel Beloki versenyez Lenny Martinez ellen. A kis Teutenberg is beleillik ebbe a sorba, Sven papa 7 nagy körön indult, és olyan csapatokban csapatta valamikor, mint a Telekom, a US Postal vagy a Gerolsteiner. Mellesleg Alexandre Van Petegem is a Lidl-Trek devo csapatának a tagja. Múlnak az évek, na.
Meg szerettük volna nézni a velodrome-ot belülről is, de nem ott akartam megnézni a versenyt magát. Mivel irdatlan tömeg volt már a bejáratnál is, és a hangokból ítélve bent is már rengetegen szurkoltak a célba érkező fiatal versenyzőknek, így erről az ötletemről végül gyorsan letettünk. Az Allée Charles Crupelandt-ot néztem ki még otthon előzetesen, ami a velodrome-ba közvetlenül bevezető utca és a verseny utolsó, igaz csak 1 csillagos pavé szektora is egyben. Ha már Roubaix, legalább lássunk egy macskaköves szakaszt, így gondolkodtam.Először az út jobb oldalán találtunk egy nagyon szupernek tűnő helyet, ahonnan hosszan be lehetett látni az utolsó macskaköves szektort mindkét irányban, mindezt nagyjából 100 méterre a velodrome bejáratától. Azonban az egész nap viharos szél kicsit meglütyőzte ekkorra a terepet. Emígyen:
Emiatt Bartha Zsolt őrmester a Barátok Köztből gyorsan eltakarított minket a környékről is. Ő volt az.
Problémás volt átjutni ekkor már az utca másik oldalára, mivel közben még mindig érkeztek az U23-as versenyzők a befutóhoz, és emiatt a versenyt biztosító rendőrök egyébként teljesen jogosan, de rossz szemmel nézték az út egyik oldaláról a másikra, majd onnan ugyanoda vissza történő ugribugrit. Udvariasan, de határozottan biztosították az utat. A gépfegyver a kézben pedig bőven elég erős érv volt ahhoz, hogy a magukat keménynek gondoló szurkolók se nagyon akarják megmagyarázni, miért nekik van igazuk.
Végül nagy nehezen, de átszenvedtük magunkat az út másik oldalára. Gyakorlatilag ugyanonnan, csak az út bal oldaláról néztük így meg a befutót, ahonnan a fák takarása miatt egy kicsivel rosszabbul lehetett belátni a pavés szakaszt, mint a másik oldalról, de nagyon jó helyünk volt ez így is.
Ekkor már elég szép tömeg kezdett el összegyűlni az út mellett, így nem nagyon akartunk elmászkálni a jó helyünk mellől, nehogy valaki kinézze magának. Vártuk a karavánt, ami azonban nem érkezett meg időben. Nem értettük az okát, hacsak nem Van der Poel csapta seggbe a kocsisort a 48 km/h fölötti átlagtempójával. Némi késéssel aztán csak megérkezett néhány autó, természetesen az út másik oldalán, így Zsófi kacatgyűjteménye sajnos ezúttal nem gyarapodott, pedig erősen pályázott volna a gumicukorra, amit marékkal dobáltak a szerencsés nézőknek. Nagyon közel volt már ekkor a mezőny eleje, hamarosan meg is hallottuk a helikopter hangját.
Bújtam éppen a procyclingstats élő közvetítését, ahonnan kiderült, Van der Poel óriási előnnyel vezet, mögötte pedig egy 3 fős csoport kapaszkodik benne Pedersen, Politt és Philipsen, utóbbi a nehezék szerepében természetesen. Nagyjából két km távolságra volt tőlünk sebesvonat Mátyás a liveticker szerint, amikor nagy ováció közepette hirtelen feltűnt előttünk a szivárványos trikóban száguldozó ufó. Nem sokat láttunk belőle. Ne nyomkodd a telefonod kretén, mondtam magamnak :). 
Van der Poel elképesztő előnnyel nyerte meg végül a versenyt és lett így azon kevesek egyike, aki egyazon évben tudta megnyerni a Rondét és a Roubaixt is. Mögötte akárcsak tavaly, Philipsen ismét elhozta a második helyet, újabb kettős Alpecin győzelem! Mads Pedersen lett végül a harmadik, az összefoglaló megnézése alapján úgy gondolom, igazságos eredmény született, nagyon jó társaság gyűlt össze a dobogón.
A nap hőse számomra mégis Laurence Pithie, aki óriási bukása után is be tudott jönni a hetedik helyre. Laurence Pithie és Gianni Vermeersch.
Én bevallom John Degenkolbnak szurkoltam, aki a tavalyi balszerencsés bukása után igazán megérdemelt volna egy szép eredményt. Végül a tizenegyedik lett, ami 35 évesen dicséretes teljesítmény. Roubaixt már jó eséllyel nem fog nyerni többet, azt megtette 2015-ben. Azóta a saját névre szóló zuhanyzójában tusolhat a roubaixi velodromeban, aminél kevés menőbb dolog van a világon.
Degenkolb csoportja után érkezett egy újabb sor, benne Kamil Malecki, aki a sprint előtt éppen jó helyre dobta el a kulacsát. Jó fogás volt.
Repül a kulacs.
https://www.facebook.com/100045172599498/videos/pcb.1778745012632933/975248730843650
Hosszú percekig érkeztek még a leszakadók, miközben a stadionban már játszották a holland himnuszt a győztes tiszteletére. Elképesztő volt még a százon kívül érkező versenyzők sebessége is, ahogy a macskaköveken pattogtak a kerekek, azt pedig egyszer élőben látni kell, nem jön át tévén nézve, mennyire nehéz ez a verseny, nem véletlenül hívják Észak Poklának.
Baptiste Planckaert csoportja
Sok rajtot láttunk mostanában, ott mindig vidám, bizakodó arcok vannak a mezőnyben. Ez a befutó egészen másfajta élmény volt számunkra, főleg egy ilyen gyors Roubaix végén. Szenvedés és fájdalom volt minden arcon, koszosan, megtépetten érkeztek szegények a finishez. Minden tiszteletem ezeké a srácoké, elképesztően kemény, amit csinálnak. Nagy élmény volt látnunk, örülök nagyon, hogy végül eljöttünk Roubaixba.
Ben Swift és Anthony Turgis csoportja
Becsülettel megvártuk az utolsó versenyzőket is, addigra a nézők nagy része már elindult haza, de ők is legalább annyira megérdemelték a tapsot, mint a legjobbak! Egyedül az időlimiten kívül érkező versenyzőket nem láttuk, mentségünkre szóljon, miután elment a seprűs kocsi, nem gondoltuk, hogy lesznek még, akik így is célba akarnak érni. Éljenek a Siskeviciusok!
Este Lilleben aludtunk. Hétfőn reggel pedig csak kipróbáltuk a TGV-t, kettőnknek 60 euróért sikerült vennünk két jegyet. Hajszál pontos és irgalmatlan gyors, sok helyen kereszteztük a belga autópályát, ezeken a pontokon nagyon átjött a vonat sebessége, amikor a 150-nel száguldozó mercis jampik mellett is úgy haladtunk el, mintha szembe jöttek volna. 33 perc alatt Brüsszelben is voltunk. Lepakoltunk a lakásban, gyors ebéd, majd irány a reptér. Nagyszerű hétvége volt, Athletic kupagyőzelemmel, Roubaix befutóval, TGV-vel, emésztenem kell még a történteket.